nlc.hu
Baba
“Egy évembe telt, amíg örülni tudtam a gyerekemnek”

“Egy évembe telt, amíg örülni tudtam a gyerekemnek”

Ezt valahogy nehéz bevallani. Nem szokás mondani, nem is ezt várják, az embernek szörnyű lelkiismeret-furdalása támad. Nekem is, de mégiscsak az a helyzet, hogy egyéves volt a lányom, amikor végre örülni kezdtem annak, hogy van nekünk.

Pedig akartuk mindketten. Már az esküvő után elkezdtünk próbálkozni, és néhány hónap alatt teherbe estem. Büszke voltam magamra, huszonöt évesen fiatal kismamának éreztem magam, nem úgy, mint a harmincas éveik végén járók, és úgy gondoltam, hogy a mi családunk maga a tökély, meg az én életem is az, és minden úgy megy, ahogy mennie kell.

Egy kicsit zavart, hogy – szerintem – megcsúnyultam, de a férjem mindig azt állította, hogy gyönyörű vagyok, és éreztem is, hogy ez milyen egy áldott állapot, milyen szép.

Teljesen komplikációmentesen alakult a várandósságom, aztán jött a szülés. Rendesnek tekintett vajúdás közben egyszer csak megszűnt a gyerek szívhangja, visszajött, megszűnt, a szülésznő kipirosodott, majd elkékült, rohant az orvosért, én meg egyedül feküdtem nem tudom, hány percet a szülőszobán, de nekem óráknak tűnt, amikorra végre megérkezett az orvos, és már toltak is be a műtőbe. Egy szót sem szóltak, mindenki rettentő izgatott volt, és láttam rajtuk, hogy élet-halál helyzet van, aztán arra ébredtem, hogy valahogy kivették belőlem a gyereket.

Nem tudtam semmiről, nem értettem semmit. A férjem mellettem állt, és elmondta, hogy minden rendben, semmi baja nem esett a kicsinek. Aztán behozták a babát is. És esküszöm, semmit nem éreztem, egyáltalán semmit.

Nem értettem, hogy ki ez, mi ez, nem voltam biztos abban, hogy ez az én gyerekem-e vagy másé. Próbáltam úgy tenni, mint egy jó anya, de belül totálisan közönyös maradtam.

Nehezen gyógyult a sebem, lassan álltam lábra, elküldtek pszichológushoz, jártam hozzá valamennyit, de attól kezdve, mint egy zombi léteztem az életemben.

Beteljesedett az álmom, és szörnyen fárasztott. Anyuka lettem, család lettünk, és nem érdekelt. Csak az ébredéseket láttam benne, elapadt a tejem, és nem tudtam, közöm van-e a gyerekemhez. Szerencsére néhány hónap aktív terápia meg sok segítség után végre éreztem valami kötődést a kislányunkhoz, de még mindig fárasztottak és untattak a mindennapok, és ettől meg borzasztóan szégyelltem magam, és igyekeztem a boldogság látszatát kelteni, hogy ne vessenek meg az emberek. Ettől még fáradtabb lettem.

A férjem nagyjából látta, mi a helyzet, de persze ő sem tudott megmenteni, próbált jó programokat szervezni nekem, szabadidőt adni, amennyire az ideje engedte. Azt hiszem, a lelkiismeret-furdalás volt a legrosszabb. Egy idő után elkezdtem rosszul lenni, émelyegtem, fájt a gyomrom. Az orvosok ezt is pszichésnek tartották. Nagyjából a hetedik hónaptól éreztem némi változást, kicsit hízni is kezdtem – ez nem ártott az ötven kilómnál –, és mivel valamivel többet aludtam, talán kipihentebb lettem.

Különös módon az, hogy a munkahelyem megkeresett, és egy projektet rám akart bízni, teljesen feldobott, és abban maradtam velük, hogy megpróbálom lassan, a magam tempójában, hogy otthonról tudom-e csinálni. Beleegyeztek, és szerintem – akármilyen furcsán hangzik is –

a munka hozott vissza az életbe. Keveset dolgoztam, de volt min agyalnom, és úgy éreztem, haszna van az ötleteimnek. Ettől energikusabb lettem, és jobban a gyerekem felé tudtam fordulni, utána pedig a férjem felé.

Ezerszer teljesebb embernek tekintettem magam úgy, hogy gondolkodhattam munkaügyeken is. Tisztán emlékszem, hogy egyéves volt a lányom, amikor először éreztem, hogy most boldog vagyok, örülök, hogy velem van.

Mondanám, hogy nem tudom magamnak megbocsátani, hogy az első éve így alakult, de igazából nagyon szeretném, mert úgy látom, az neki is jobb lenne. És ha őszinte vagyok, nem tudom, mit tehettem volna másképp.

Olvass még többet a gyerekszülés utáni időszakról:

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top