Jó ez a házasság meg a gyerek, de az a zsongás mikor lesz?

Két barátnő ült a parkban. Anyukák voltak, biztos elszabadultak egy kis beszélgetésre. Már esteledett. Véletlenül hallottam őket. Nem akartam, igyekeztem nem figyelni, mégis belém égtek a szavaik. Az egyikük nagyon költői hangulatban volt, vagy csak érezte a melegfrontot meg a tavaszt úgy általában. Leírtam, amit mondott, és kihagytam a barátnője kommentárjait. Ő úgyis csak azt mondta, amire számítani lehetett.

Hogy ne aggódj, és hogy egyébként is milyen jó neked. A másik meg így beszélt:

“Nem tudom, veled szokott-e ilyen történni, de ma véletlenül meghallottam egy zenét. A youtube kevert oda magától, nem figyeltem már, mit játszik, és akkor jött ez a tangó, olyan visszafojtott, erőteljes, mégis szenvedélyes zene, tudod, és hirtelen eszembe jutottak dolgok néhány évvel ezelőttről, csak képek villantak be, vagy leginkább hangulatok: felszabadultság, várakozás, buli, parti, sötétség, nedves fű, sikolyok, mély víz, tenger, ilyenek, pedig esküszöm, kezemben a pelenka, töröltem a kakit éppen, és éreztem, hogy lassan odaég a borsófőzelék, ha nem kapom össze magam, a gyereket is nyugtatni kellett, szóval gyorsan felapplikáltam a pelust, elengedtem a kicsit, és még kakis kézzel ültem az ágyon, és ment az a zene, és csak annyit éreztem, hogy istenem, istenem, istenem, mennyire nagyon hiányzik. Mennyire iszonyúan hiányzik valami, és hiába tudom, hogy most a dolog nem idevaló, nem jár együtt a kisgyerekkel, férjjel, ez így természetes, de az a tangó, a francba, de kéne.

Utána persze gyorsan megcsináltam a főzeléket, összerántottam még valami köretet hozzá, ebéd, lefekvés, másik gyerek, játszó, haza, férj, vacsi, és nagyjából elmúlt. Csak furcsa módon a férjem előtti pasimmal álmodtam, a Mikivel, meg másnap állandóan eszembe jutott, hogy milyen volt a kapcsolatunk a férjemmel az első időkben, hogy mit csináltunk, merre mentünk, mennyi őrültségre hajlandók voltunk, milyen volt először meglátni meg megcsókolni és hasonlók. És vége, utána többször nem gondoltam rá, erre az egészre, és most mégis, hogy itt ülök, park, mindjárt sötét lesz, ott a hold is, és most megint az van bennem, hogy lesz még egyszer? és mikor? olyan tangó, de kéne.

Hiába mondod, hogy a férjem, a Tomi nekem tökéletes, tudom, hogy az, de vele nem lesz az a dolog,

hát érzem, azt is tudom, hogy nem baj, meg nem kell mindig, de a fene vinné el, szoktam erre vágyni. A jól működő kapcsolatomban, a rendes férjem mellett, akit szeretek, akivel jó. Hogy… tudod, hogy egyszer csak a tánc legyen, a hold, semmi döntés, semmi pelenka, semmi ovi, és egyáltalán semmi, csak az a mélyről jövő vágy a hasamban, a méhemben, az, hogy megfogják a karom, és készen legyek abban a pillanatban, hogy várjak, de az egész testemmel várjak, az ujjaim hegyével, a lábfejemmel, a nyakammal, a fülcimpámmal együtt egy várakozás legyek, ami aztán beteljesül, hogy a másik megfogjon, és magával húzzon, és akkor tudjam, hogy menni akarok.

Hogy mondjam el jobban? Marhaság az egész, mert ha ilyesminek a közelébe érnék, akkor gyorsan elmenekülnék, nyilván a családomat választanám, csak újabban rám tör ez a sürgetés néha. Nem csináltam vele semmit, nem hívtam fel a Mikit, nem változtattam az életemen, nem is fogok, csak. Csak folyton ez a csak. Ez az izé. Úgy, hogy közben minden rendben. Azt hiszem, tényleg minden rendben. Nem gondolom, hogy Tominak ezt meg kellene adnia nekem, én sem adom neki, ehhez félig idegennek kell lenni. Ez az élet, ilyen az élet. Néha bekapcsolom a tangót, néha kikapcsolom. Néha lehet táncolni, máskor nem. Erről van szó.”

Szép, nem? Ültek aztán, és hallgattak. Majd a gyerekbetegségekről beszélgettek.

Olvass még többet a házasságról:

• 9 dolog, amit bárcsak megtettem volna házasság előtt
• “Így mentettem meg a házasságunkat“
• Nyílt levél az anyának, aki a gyereke miatt marad egy rossz házasságban