2016. 09. 30. Jeromos

Az én dolgom, hogy a férjem boldog legyen?

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Engem jellemez, ha szakadt az inge, kopott a cipője, vagy esetleg az, ha boldogtalan? Az én hibám, ha nem tudom boldoggá tenni?

Nemrég egy kávéházban az a kényelmetlen helyzet állt elő, hogy nem tudtam olyan asztalt választani, ahol magam lehetek. Minden helyet elfoglaltak, és a mellettem levő barátnők ráadásul még hangosan is beszéltek, így hiába nem akartam, minden szavukat hallottam. És amit az egyikük mondott, komolyan elgondolkodtatott. Mert ugye lányok, nők miről trécselnek, miről komolykodnak igen gyakran: a férjeikről. És az egyikük felvetett egy érdekes kérdést. Nagyjából így nézett ki a mondanivalója:

„Annyi év házasság után már nem is tudom, hogy vannak a dolgok a férjemmel.

Hogy mitől lesz ő boldog, és kinek is kell leginkább figyelni az ő igényeire. Mert eleinte azt gondoltam, hogy nekem, persze, kinek másnak? Amikor jártunk, és amikor összeházasodtunk, és friss házasként házat vásároltunk, lestem minden mozdulatát, minden szavát. Ha szomorú volt, felvidítottam, ha gyakran volt lehangolt, úgy gondoltam, kicsit az én hibám is, és ezekben az esetekben mindenféle módokat eszeltem ki, hogy jobban érezze magát.

Programot szerveztem, lelkiztem, vidámsággal árasztottam el, folyton nyaggattam, hogy menjen el pszichológushoz, menjen terápiába, néha kitaláltam, hogy talán masszázsra volna szüksége, és igyekeztem megszervezni neki, vagy sörözzön a fiúkkal, ha úgy van kedve, vagy vonuljon el szerelni a garázsba, mert az lenyugtatja. Nem nyugodtam, amíg nem tudtam meg, mi baja van, és rövid időn belül megoldásokat eszeltem ki az adott problémára. A férjem sosem szeretett nagyon magával foglalkozni, nekem meg anyukám azt tanította, hogy az, hogy a férfi hogy néz ki, nagyon is sokat elmond a feleségéről.

Az én dolgom, hogy a férjem boldog legyen?

Szóval elküldtem fodrászhoz vagy levágtam a haját, vettem neki ruhákat, amelyeket mondjuk annyira nem szeretett, de magának szinte sosem vásárolt be. Nem voltam egy nagy konyhatündér, a főzésben nem jeleskedem, pedig a családi tradíciók szerint az sem ártott volna, de igyekeztem jól rendelni.

Aztán meg teltek az évek, és valahogy elkezdtem mindebben kételkedni.

Hogy minden az én feladatom lenne. Azt a kérdést tettem fel, hogy nem lehet-e, hogy az ő boldogsága az ő dolga? Meg az ő ruhatára? Meg az ő pszichológusa? De még mindig nehezen engedem el a bűntudatot, ha hetekre magába zuhant. Vagy esetleg hosszabb időre. Mostanában mindenféle egészségügyi problémája is kiderült, például, hogy gluténérzékeny, amire figyelek is főzés közben, de előfordul, hogy ő bagettet akar enni, és azt kéri, hogy hozzak a boltból. Vagy készítsek neki bolognai spagettit meg hozzak neki sütit a cukrászdából, de normál sütit, ne olyan béna gluténmenteset.

És akkor egyszerűen nem tudom, hogy mit tegyek, mert nekem tényleg az lenne a dolgom, hogy a kérése ellenére ne vegyem meg ezeket? Hiszen ő is tudja, mi a következménye, ő döntött úgy, hogy nem törődik vele. Kezeljem gyereknek, és ne adjam meg neki, amit kér, mert az árt? Vagy vegyem meg, bár tudom, hogy nem lesz jól tőle? És amikor meg felveszi reggel a szakadt pólót, parancsoljam le róla? Kényszerítsem, hogy ne vegye fel a kinyúltat? Most vitatkozzunk ezen minden reggel? Nem hülyeség már ez? Ha pedig depressziós, rosszkedvű, járjak előtte kacsatáncot? Lehet, hogy ez nem az én dolgom. Lehet, hogy az ő döntése, hogy nem megy terápiára, és akkor meg az van. Miért lenne jó, ha nyaggatnám? Csak persze így néha nézem, hogy tönkreteszi magát. De most akkor mit tegyek?”

Hát, nem mondom, hogy örültem, hogy végig kellett hallgatnom, de nem lettem volna a barátnője helyében sem, aki csak hümmögött, és nagyjából semmit sem mondott. Én sem tudom, hogy mit lehetett volna tanácsolni neki. Kinek a dolga most a boldogság?

Olvass még többet a házasságról:

Hozzászólások  ( 0 )
blog comments powered by Disqus