2016. 10. 01. Malvin

Hogy tud nélküled élni az apád? – nyílt levél minden lányhoz, akit elhagyott az apja

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Egy apa levele a világ minden lányához, kicsikhez és nagyokhoz, babákhoz és felnőttekhez, akiknek az apja fogta magát, és kilépett az életükből gyerekkorukban.

Három gyerek – két fiú és egy lány – apjaként úgy érzem, már bőven tagja vagyok az apák társadalmának. És az apám lelépett, amikor kicsi voltam, úgyhogy csatlakozhatok az elhagyott gyerekek csapatához is. Ki tudja, lehet, hogy mi mind valamilyen módon összeköttetésben állunk egymással. Egy biztos, nem akarom eljátszani itt egy lelkisegély-szolgálat szerepét, hogy a szívem megszakad érted, amiért az apád nincs tisztában vele, mit hagyott ott, miből maradt ki, mit mulasztott el, amikor elhagyott téged. Ilyeneket az üdvözlőlapokra szoktak írni, abban sosem voltam túl jó. Valószínűleg nincs is szükséged rá, hogy pont én mondjak hasonló szövegeket.

Amit viszont fontos látnod, hogy jól csinálod. Mert minden hátráltató körülmény ellenére kifejezetten remekül megállod a helyed. Az űrt, amit apád hagyott maga után, újra és újra kitöltötték azok az emberek körülötted, akik annyira szeretnek, hogy inkább megbirkóznának egy nagy halom éhes oroszlánnal, mint hogy elszakadjanak tőled.

Teljesen megértelek.

Van egy Violet nevű kislányom, pár hét múlva már 7 éves lesz. Egy éve váltunk el az anyukájával, ami nagyon nehéz időszak volt nekem, tele gyásszal és bőgéssel. Minden nélkülük töltött nap fájdalmas. Violet viszont olyan méltósággal és erővel viseli, hogy két otthon között kell ingáznia, hogy csak ámulok rajta. Szerintem fogalma sincs róla, milyen csodálatosan viselkedik, amitől még nagyobbat nőtt a szememben. Egyszerűen tudomásul vette, hogy mostantól ez így lesz, és rendben van vele. Szereti az anyukája, és szeretem én is, mindkettőnk ott van neki, még akkor is, ha nem egy házban lakunk.

Mégis, magányos óráimban, egy gondolattól megszakad a szívem ezerszer is egy nap alatt. Violet az első gyermekem, és amikor megérkezett az életembe – a harmincas éveim végén, amikor még mindig csak kerestem a helyem a világban –, az volt életem legfontosabb és legcsodálatosabb pillanata. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha bekövetkezhet, hogy ő és én nem egy fedél alatt hajtjuk álomra a fejünket mindennap. Legalábbis addig, amíg elég idős nem lesz hozzá, hogy kirepüljön a fészkünkből. Mégis ez történt. Most pedig, amikor nem velem van, és nem alszik ott nálam, telesírom a párnámat.

Furcsa érzés. Utálom. Magam mögött kellene hogy hagyjam a múltat, de Violet végtelenül hiányzik. Hiányzik, hogy nem sétálhatok át a másik szobába, hogy nézzem őt, ahogy vigyázza az öccsei álmát. Hiányzik, ahogy szétszórja a vacsoráját a padlón, mert folyton a tévé felé fordul. Hiányzik a hangja, még akkor is, ha amúgy a falra mászom a nyafogásától néha. Hiányzik, ahogy mondja nekem, hogy apa, amikor azt kéri tőlem, hogy mutassam meg a Google-n annak a befagyott ősembernek a csontjait, vagy amikor túl citromos neki a limonádé, és fel kell még engednem vízzel.

Túlreagálom? Valószínűleg igen.

Az általános nézet szerint minden férfinak erősnek, nagynak és nehézfiúnak kell lennie, aki soha nem sír. Kit érdekel? Nem hiszek ebben a hülyeségben. Szeretem magamat olyan apának, amilyen vagyok.

Régen, amikor Violet még csak 6 hónapos volt, emlékszem, hogy folyton bámultam az anyukáját a szemem sarkából. Mind a kettőjükbe mindennap egyre jobban beleszerelmesedtem. Violet anyukája – ahogy én is – elhagyott gyermek volt, elvált szülőkkel, alig ismerte az apját. Furcsán hangozhat így válás után, de tényleg nagyon szerettem a feleségemet az együtt töltött években. Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam, és elmesélte a gyerekkorát, úgy éreztem, különleges kapocs van köztünk, amiért mind a ketten ilyen szétszakadt családból érkeztünk. Attól, hogy apánk elhagyott minket, minden megváltozott bennünk gyerekként: a bizalmunk, a szívünk megtört tőle. A hiányzó apa összekötött minket.

Nem hiszem, hogy akármelyikünk is túl tudja magát tenni a saját apján. Az apáknak ott kell lenniük a gyerekeik körül, nem szabadna lelépniük. Még akkor sem, ha muszáj elmenniük, mert küldik őket. A végtelen óceánt is át kellene úszniuk, hogy láthassák a kicsi lányaikat. Vagy fiaikat. Ha a te apád is olyan apa, aki elmenekült a saját gyereke elől, és magadra hagyott, akkor az a legjobb, ha elássa magát jó mélyre a föld alá, amiért nem próbált melletted lenni, amikor szükséged volt rá.

Néha elképzelem, milyen lenne, ha börtönben lennék.

Hogyan élném túl, hogy teljesen elszakítanak a gyerekeimtől? Őszintén, fogalmam sincs, szerintem sehogy. Arról álmodoznék, hogy játszom velük a parkban, hogy megeszem a lányom képzeletbeli süteményeit a képzeletbeli teapartiján. Valószínűleg szétverném a fejem a rácsokon végül.

Nem tudom, hogy az igazi apukás érzésekkel megáldott férfiak hogyan élik túl a lányaik nélkül. Szerintem alig bírják tartani magukat. Azt hiszem, úgy élik az életüket, mintha mindig egy szellem járna a nyomukban. A bevásárlóközpontban, munka közben, amikor este leülnek a kanapéra: jó eséllyel sötét gondolatok és érzések kavarognak bennük, amik nem hagyják nyugodni őket.

Akármi is történt, válás ide vagy oda, én az apám ellentéte vagyok. A mi családunk évekig nem tudott apánkról semmit, felénk sem nézett, és soha nem magyarázta meg, miért lépett le szó nélkül. Az én legnagyobb ajándékom saját magamnak, hogy nem ilyen apa lettem. Csak remélni tudom, hogy odakint a világban még sok hozzám hasonló apa él, akik a válás ellenére is apák tudtak maradni. Mert ha ezt nem teszik meg, akkor nem sok értelme maradt az életüknek.”

your tango

Olvass még többet a válásról:

Címkék: válás apaság
Hozzászólások  ( 0 )
blog comments powered by Disqus