„Így mentettem meg a házasságunkat”

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
„Két napig csak üvöltöttünk egymással – akkor jöttünk rá, mekkorát csalódtunk a másikban.” Olvasói levél egy házasság meggyengüléséről és a tétova első lépésekről, amelyek az újjáépüléshez vezetnek.

„Az, hogy kezd tönkremenni a házasságunk, és lassan elhidegülünk egymástól a férjemmel, nekem csak nagyon későn tűnt föl. Egymás után születtek a gyerekeink, hárman öt év alatt, és az életben maradás, a pelenkázás, az otthoni dolgok elvégzése, a gyerekek, az egyéb családi nehézségek, betegségek a szülőknél annyira lefoglaltak, hogy nem igazán volt időm a kapcsolatunk részleteivel foglalkozni. Örültem, hogy rendben lement a nap, vártam a másnapi kihívásokat altatással, néha megfázásokkal, növő fogakkal, ovis beszoktatással, mindig akadt belőlük bőven.

A harmadik gyerekünk is kétéves volt már, amikor kezdtem úgy érezni, hogy valami talán nincs rendben, nem találjuk a közös hangot,

és akkor ugrott be, hogy ez talán már régóta így van, csak a napi rutin meg a munka erről teljesen elterelte a figyelmünket. Mondtam is a férjemnek, hogy úgy érzem, már egyáltalán nem a régi kettőnk között a dolog, de nem akart róla beszélni. Azt mondta, fáradt, nincs kedve a lelkizéshez, majd máskor. Máskor is szóba hoztam, akkor sem volt kedve hozzá. Ekkor megszerveztem, hogy a gyerekek nélkül el tudjunk menni egy hétvégére egy wellness- szállodába, végül is már hét éve nem voltunk csak kettesben, és az egész arra volt jó, hogy amikor nem aludtunk, akkor veszekedtünk.

Valamiért hirtelen tört ki belőlünk minden feszültség, ami éveken át halmozódott, és vagy nem is tudtunk róla, vagy nem beszéltük meg. Szörnyen éreztem magam, amikor ő elmondta, mi minden idegesíti bennem, hányszor bántottam meg az utóbbi évek során, amikor a gyerekekkel voltam ahelyett, hogy őt vigasztaltam vagy támogattam volna, vagy csak azzal, ahogy a nagyobbakat neveltem, vagy rossz színű inget vettem neki, és rosszul választottam meg a méretét, és elmondta, hogy ő évek óta iszonyú magányos, mert vele a családból az ég adta világon senki sem foglalkozik.

Erre sírtam, kétségbeestem, bizonygattam, hogy foglalkozom vele, és közben rájöttem, hogy nálam magányosabb nem lehet, hiszen én nélküle nyomom a három gyereket huszonnégy órában, csak eddig nem tűnt fel, hogy miért ilyen nehéz egyedül. Két napon át vágtuk egymás fejéhez az elégedetlenségeink okát, aztán fáradtabban mentünk haza, mint ahogy elindultunk.

Következő héten bejelentettem magunkat párterápiára, de a férjem nem akart eljönni.

Azt mondta, neki aztán senki ne mondja meg kívülről, mit kell tennie, egyébként is tisztában van ő az egész életével meg a problémáival állítólagos szakember nélkül is. Dühöngtem, és egy korlátolt alaknak tartottam, de ha már így alakult, elmentem terápiába nélküle. Kemény egy év volt, nem mondom, olyan dolgok derültek ki, amikről nem tudtam korábban, amikről beszélni sem akartam. Sok mindenre rájöttem, főleg anyámmal meg a hiányzó apámmal kapcsolatban.

Majd beledöglöttem abba a terápiába, de a vége furcsa módon az lett, hogy elkezdtem sportolni, lefogytam valamennyire, kezdtem egész jól érezni magam legalább néha-néha, nyilván addigra a gyerekek is nőttek egy kicsit, új ruhákat vettem, és komolyan, mintha bejöttem volna a pasiknak, utólag legalábbis így magyarázom, mindenesetre egy héttel az ominózus ruhavásárlás után a férjem fektetés után kicsit bumburi módon ugyan, de felvetette, hogy mi lenne, ha mégis elmennénk párterápiára. Mondtam, hogy jó, persze, magamban persze már akkora arcom volt, hogy azt gondoltam, apukám, talán neked kellene elmenned egy egyénire.

Végül mégis elmentünk ketten, és hát valóban van ott mit tenni kettőnk számára is. Most már egy fél éve járunk, és néha sírva jövünk el, máskor pedig feldobódva. Nagyon örülök annak, hogy egyáltalán belevágtunk, és eddig úgy látom, egyre jobban tudunk meghitten együtt lenni, és bár az a szerelem nem hozható vissza, ami volt, hátha egy másfajta meg mégis megteremthető. Ebben reménykedem egyre erősebben."

Olvass többet a párkapcsolati problémákról:

Olvass tovább

Hozzászólások  ( 0 )
blog comments powered by Disqus