Úgyis találok mást! Amennyit csak akarok!

És dühösen hátraveti a haját, horkant egyet, még elmegy, nem visszataszító, inkább csak mérgesen szusszant, így mondanám, fitos az orra, feljebb húzza, mintha szaglászná a büdös pesti levegőt, duzzadt ajkán kicsit elkenődött a rúzs, a barátnője pedig, egy vékony fekete, hosszú szárú csizmában bólogat. “Igazad van, hagyd a francba! A Zsolti úgysem volt méltó hozzád.” Hallgat egy kicsit, és felcsillan a szeme aztán: “Te, tegnap a Zarában láttam egy sálat. Megmutassam?”, és bizgetni kezdi a mobilját.

Zötyög a busz, nekem meg csak eszembe jutnak helyzetek, amikor nagyjából ugyanezt gondoltam magamban. Nem feltétlen a Zarára vonatkozóan, hanem a pasikkal. Hogy úgyis lesz még, minek aggódjak, ezzel nyugtattam magam. Egyszer egy reménytelen zokogás után egy undorító hotelszobában, aztán egy majdnem jól sikerült, de szakítással végződő buli után a taknyos esőben, meg még egyszer, amikor a tükör előtt álltam. Hogy is volt, már nem tudom, pedig mintha az lett volna a legtisztább.

Volt az a srác meg a merész huszonöt évem, meg az állítólagos járásunk, olyan majdnem-járás,

az akkor még meglevő vágyam, hogy egyes dolgok legalább örökké tartsanak, meg az az aprócska mellékkörülmény, hogy a pasi alkalmanként bejelentette, elmegy külföldre, és ott is marad. És olyankor el is ment, csak visszajött egy időre, de később megint elment. És egy alkalommal kifejtette, hogy most már talán véglegesen, vagyis majdnem véglegesen elutazik, mindenesetre nagyon úgy tűnik, hogy szinte biztos, de majdnem teljesen, én meg nem válaszoltam semmit, bámultam a műanyag tálcámat a menzán, vagy a limonádé zöldjét a fehér szívószál mellett, vagy mit tudom én, a vízcseppes műanyag asztalt, igazából már sokadjára hallottam ezt, de elhittem, hogy elmegy, persze, tudtam, hogy elmegy, mert… és akkor jött az ezer ok, talán már akkor sem voltak igaziak, nem számít, csak tudom, hogy rosszul éreztem magam, émelyegtem, szédültem és gyengék voltak a karjaim meg a lábaim, úgy éreztem, szétesek, nem létezek, de nem a beszélgetésnek tulajdonítottam, mert eleve erőtlenül érkeztem a találkozóra.

Aztán otthagytam kicsit, kimentem a mosdóba, és a tükörbe néztem – a tükrök nekem sokat segítettek annak idején, magam sem értem, de nem bántottak, hanem néha még előrébb is löktek, utat mutattak, szóval ezúttal is néztem –, és nem egy bágyadt lányt láttam, hanem egy egészen csinosat. Annál sokkal szebbet, mint amilyennek éreztem magam. Büszkén emelkedtek ki a kulcscsontjaim a laza póló takarásából, a legendás kulcscsontjaim, amiket a nagymamámtól örököltem, úgy hittem, éppen megfelelően puhák és mégis feltűnőek, elegánsak, ezzel biztattam magam, a szemem szinte mandulának tűnt, és sokkal több élet mutatkozott rajtam, mint gondoltam. És egyáltalán, úgy láttam, hogy nekem ebben a világban még van esélyem, ez tényleg nem is rossz. A karom meg a nyakam meg az arcom… Hú, de nem rossz, gondoltam egy pillanatra, és akkor hirtelen azt is, hogy de nincs itt gond, hát találok én magamnak pasit, amennyit akarok. Ugyebár. Minden ujjamra ésatöbbi.

Na, és pont abban a percben, abban a minutumban néztem a saját szemembe, és jöttem rá, hogy ez oltári nagy hülyeség.

Hogy ezzel nem mondtam semmit a helyzetről, csak értékeltem, hol állok a húspiacon, csak megjegyeztem, hogy jó eséllyel indulok a versenyben, ami arról szól, hogy legyen mellettünk valaki, akivel jól töltjük az időt, aki támogat vagy mittomén, csak legyen, de ennek baromira semmi köze nincs ahhoz, hogy itt ez a hús-vér férfi, ez konkrétan, akit szeretek, itt és most, és nem mást akarok, és nem valakit, és nem azt, hogy lehessen sok, hanem valamely misztikus oknál fogva, amelyik nem függ össze azzal, hogy ki kihez méltó, hogy ez egészében jóra vezet-e így vagy nem, és mit tesz ez az életemmel, hát mit csináljak, éppen őt. Azt a dús haját meg simogatni való nyakát. És ha valamivel, legfeljebb csak a csillagokkal meg a Holddal függ össze, a vak szerencsével vagy az önpusztítással, hogy én éppen ezt az embert szerettem meg, és teljesen lényegtelen, hogy hányan lehetnének még. Majd. Vagy most opcionálisan.

Ez már igazából egy lezárt ügy. Rosszul álltak a csillagok, úgy fordult a Hold, mindegy már. De ő van. Hirtelen olyan kizárólagos lett a szerelmem, olyan tökéletesen egyirányú és végleges, hogy magam is meglepődtem rajta. Mi volt a megoldás? Magamra néztem, és elfordultam, nem akartam tudni az egészről. Szépen visszamentem a műanyag asztalhoz, megittam a limonádémat, és hagytam, hogy arról beszéljen, amiről akar. Persze aztán vége lett. És lett másik. Neki is meg nekem is. De a tükör még megvan.

Felnézek, közben a fitos orrú lány a telóját babrálja, a fekete meg korholja. “De mondom, hogy hagyjad! Ne írjál már a Zsoltinak! Ne alázd meg magad! Meg vagy őrülve? Szerinted válaszolni fog? Leteszem a hajam, ha válaszol!” Feltápászkodok, bár majdnem elesek egy kanyarnál. A csaj is tudja, amit én. Hogy annyira mégsem mindegy. Jelzek, és nem várom meg, hogy Zsolti mit ír. Annyira nem is érdekel.