Olvasói levél: “Szerelmes vagyok, de nem akarom megcsalni a férjemet”

Beleszerettem a lányom osztálytársának apukájába. Úgy tűnik, ő is belém. Minden teljesen váratlanul történt. Nem mondom, hogy nem tűnt fel már régebben is, hogy milyen helyes, de nem nagyon szóltunk egymáshoz. Aztán egy évnyitón mégis beszélgettünk kicsit, később gyakran előfordult, hogy egyszerre értünk a gyerekekért délután, és egyszer együtt szerveztünk egy iskolai programot, mert a munkánk miatt én is meg ő is tudtunk segíteni a megvalósításban.

Leültünk egy kávéra, hogy megbeszéljük a részleteket, és akkor történt.

Három órán át egymásba feledkezve beszélgettünk, és nem vettük észre, hogy teljesen máshol kellene már lennünk, mindenhonnan elkéstünk, éhesek vagyunk, a telefonunk tele nem fogadott hívással. Egyszerre néztünk egymásra a végén, először hitetlenkedve, aztán nevetve. Szerintem ugyanazon nevettünk. Hogy ilyen tényleg ezer éve nem fordult elő velünk, már el is felejtettük, hogy létezik.

Nem is emlékeztünk már, milyen az, amikor lenyűgöz a másik személye, mondanivalója, minden lélegzetvétele, mozdulata, mindene.

Olyan volt, mintha megszűnt volna körülöttünk minden, nem létezett idő, tér, dimenziók, csak mi ketten voltunk és az a kis kávézóasztal, rajta a kihűlt tejeskávékkal, szétszórt cukrokkal. Eszünkbe sem jutott, hogy nekünk családunk van, férj, feleség, gyerekek várnak otthon, feladatunk van és felelősségünk. Nem tudom, miről beszélgettünk, egy szóra sem emlékszem, csak az érzésre, hogy minden érdekel, amit mond. Valószínűleg attól is odáig lettem volna, ha recepteket olvas fel monoton hangon.

Néztünk csak, nevettünk, de már tényleg rohanni kellett, a varázslat hirtelen, mint egy léggömb, kipukkadt. Visszahullottunk a valóság talajára, az iskolai program szervezéséhez, a lényeges és fontos dolgok világába.

Mindketten elég jó házasságban élünk, az övé talán még jobb is, mint az enyém, de én sem panaszkodom. Nincsenek egyikünk oldalán sem nagy balhék és duzzogások, kiegyensúlyozottság van meg szerepek leosztva, örömteli este hazaérkezések. Ő szereti a feleségét, én pedig szeretem a férjemet, a világon utolsóként jutott volna az eszünkbe egy szeretői kapcsolat. Pont ezért mi magunk döbbentünk meg a legjobban az egészen, mert tényleg nem kerestünk mást, most meg egyszer csak mégis megszállt ez a szerelem. Lila és rózsaszín köddel, dobogó szívvel, pillangókkal a gyomorban. Eleinte elképesztő szerelmes üzeneteket írogattunk egymásnak, magunk is meglepődtünk, hogy ilyen még kicsúszik a szánkon, de persze nagyon gyorsan meg kellett beszélni, hogy akkor most mi lesz, hogyan tovább, ha egyáltalán van tovább.

Én nagyon vágytam rá egy idő után, és úgy tűnt, ő is rám, de egyikünk sem akart megcsalást, külső kapcsolatot.

Már az is lelkifurdalást okozott, hogy néha találkoztunk egy kávéra. Már azt is megcsalásnak éreztük, hogy sms-eket írogatunk egymásnak, és valaki másnak küldjük a forró, szerelmes szavakat, nem a társunknak, aki ott fekszik mellettünk minden este az ágyban.

Így végül úgy döntöttünk, hogy nem lesz köztünk testi kapcsolat. Nem mondom, hogy nem nehéz, és meg szokta fogni a kezem, amikor délután, ha tudunk, találkozunk, és beszélgetünk, de az egészben azért van egy nagyon jó dolog. Ez az ujjongás, hogy szeret, meg hogy szeretem. Hogy úristen, itt a szerelem teljesen váratlanul, nem is számítottam rá. Hogy milyen hihetetlen flash, mekkora ajándék így szeretni valakit, rajongani minden pillanatban érte.

Ez nagyon más, mint régen, huszonéves koromban. Mert akkor ráakaszkodtam a szerelemre, követeltem, hogy jöjjön. Most pedig megkaptam, mint egy ajándékot. Ez így valami csoda, meg sem érdemeltem.

Most egyébként nyár van, ritkábban találkozunk, nyaralnak a családok, igyekszünk nem zavarni egymás köreit. Nem tudom, mi lesz ősszel, hogy bírjuk, vagy akarjuk-e így tovább. A férjemnek pedig nem mondtam el, igazából egyszerűen nem tudom, hogyan kéne. “Szeretek egy férfit, ígérem nem lesz semmi, nincs is, csak mondom, hogy szeretem”? Vagy mit? Mit mondhatnék?