“A vetélésem miatt magányossá váltam“

“Elkezdtem távolodni a barátaimtól, kizártam mindenkit az életemből. Nem hívtam vissza őket, nem voltam hajlandó találkozni velük, bár ez nem is volt annyira nehéz, hiszen mindannyian úgyis elfoglaltak voltak eléggé nélkülem is. Elfoglaltak azzal az élettel, amilyet én is szerettem volna, és amit, úgy tűnt, sosem kapok meg. Azért vágtam el magam tőlük, mert minden alkalommal, amikor találkoztunk vagy akár csak beszélgettünk, minden a babáikról és a gyerekeikről szólt. Nem voltam képes részt venni ezekben a beszélgetésekben, nem volt mit hozzátennem a témáikhoz.

Sokszor éreztem úgy, hogy észre sem vennék, ha egyszer csak felállnék, és kiszivárognék az ajtón.

Az anyukás csevegés folytatódna ugyanúgy nélkülem. A babaváró bulik voltak a legelviselhetetlenebbek. Más babájának válogatni cuki kis ruhákat és játékokat, miközben mindennél jobban a saját babámnak szerettem volna vásárolgatni, több volt mint kibírhatatlan. Ahogy a vetélésem utána a hetek hónapokba fordultak, majd egy év is eltelt, egyre ügyesebben kerültem el az embereket. Mindig más terveim voltak pont akkor, amikor valaki velem akart lenni. Mindig épp nem értem rá, ha valaki el akart vinni egy programra. Mindig akkor nem voltam otthon, ha valaki át akart ugrani hozzám. Amennyire nem akartam hallani a gyerekeikről szóló beszámolóikat, épp annyira nem akartam, hogy kérdezgessenek.

• “Mikor kezdtek újra próbálkozni?”
• “Most már nem sokára terhes szeretnél lenni?”
• “Tervezitek, hogy legyen gyereketek?”
• “Mire vártok még?”

Nem akartam válaszolni egyikre sem. Nem volt válaszom egyikre sem.

A természetes úton fogantatás melletti egyéb opciókról beszélgetni pedig túl fájdalmas lett volna. Így csendben elillantam az összes barátom mellől. Olyan depresszív érzéseim lettek, amiket addig még sosem tapasztaltam, de szégyelltem bevallani még magamnak is, hogy valahogy megtörtem. Nekik olyan családi életük volt, amit én is szerettem volna élni, és túl nehéz volt beismernem nekik, hogy fáj velük lenni.

Fájdalom és magány, ennyim volt. Szerettem volna, ha van valaki, akivel csak úgy csacsoghatok, de nem a meddőségről vagy a vetélésről. A barátaimmal a terhességemről akartam beszélgetni és együtt kiválasztani a babaszoba színét, kiságyat, szoptatós fotelt és neveken nevetni. Olyan találkozókra vágytam, ahol engem látnak el a tapasztalt anyuka barátnőim szoptatós tanácsokkal és pelenkázós trükkökkel.

Esélyét sem láttam, hogy ez megvalósuljon, így inkább megszakítottam velük minden kapcsolatot. Egy nap az egyik gyermektelen barátnőm reggeli rosszullétekre, mellfeszülésre, hasfájásra panaszkodott… nekem pedig megszakadt a szívem. Tudtam, hogy terhes, még azelőtt, hogy ő maga felfedezte volna.

Még csak nem is tervezték a gyereket, és mégis sikerült nekik.

Hazamentem, és a férjemnek zokogtam újra meg újra, hogy mennyire igazságtalan az élet, hogy ők nem akarták és mégis terhes lett, míg én mennyire kétségbeesetten vágyom egy babára. Mégis, ő volt az egyetlen barátnőm, aki megmaradt nekem, és akit nagyon szerettem. Ugyanabban az iskolában tanítottunk, egy időben jegyeztek el minket, és csak 6 nap különbséggel volt az esküvőnk is. Nem akartam őt is elveszíteni, ezért egyszer csak minden kibukott belőlem.

Elmondtam neki az elmúlt hónapok kínlódását, hogy mennyit próbálkoztunk, hogy elvetéltem, hogy mennyire féltékeny vagyok mindenkire, akinek van gyereke. A bennem lévő összes mélységes szomorúságot rázúdítottam. Boldog voltam, hogy neki lesz babája, de közben borzalmasan éreztem magam, amiért nekem nincs. Megértett engem, átölelt, én pedig végre végtelenül megkönnyebbültem, hogy megoszthattam vele az érzéseimet.

Aznap, amikor ő életet adott a babájának, mi elmentünk egy meddőségi klinikára. Sorra vettünk minden lehetőséget, meghallgattuk az összes információt az egész procedúráról, amin keresztül kell majd mennünk. Utána pedig rögtön hozzá mentem be a kórházba, hogy megöleljem az újszülött kislányát. Egy évvel később pedig ő jött hozzám látogatni, amikor megszülettek az ikreim, korábban, mint kellett volna. Ott volt mellettem akkor is, amikor az egyik kisbabámat el kellett temetnem. Ahogy ott volt az összes többi barátom is, akiket eltaszítottam magamtól.

Azt hiszem, igazából áldás volt, hogy túlságosan is lefoglalták őket a gyerekeik, talán így nem vették észre az önzőségemet. De az is lehet, hogy az anyaság önzetlenebbé tesz minket, és sokkal megbocsátóbbak leszünk tőle. Hálás vagyok, hogy újra itt vagyunk egymásnak, és most már nem is hagyom el őket soha többé.“

Olvass még a témában!

• Az apák és a vetélés – mit éreznek ők
• 8 dolog, ami vetélést okozhat
• Intralipid: új lehetőség a meddő nőknek