Tulajdonképpen hány gyerekem van? Nekem a vetélésem is számít

Amikor elvetél valaki a 12. hét körül vagy akár jóval előtte, akkor sokan a környezetében azzal próbálják vigasztalni, hogy az a magzat még nem is volt gyerek, majd összejön a következő. Mintha valami futószalag lenne, amin csak jönnek-mennek a babák, mindegy, hogy az egyik épp elment, jön helyette úgyis másik. Csakhogy az anyukák lelkében ilyenkor, főleg már a 12. hétre bőven él a magzat, mintha igazi kisgyerek lenne, nem csupán egy sejthalmaz, ahogy az orvosok és a többi ember látja.

Az első gyermekem nekem is ilyen magzat volt, aki a 13. héten úgy gondolta, hogy mégsem szeretne megszületni erre a világra.

Leírhatatlan, borzalmas élmény szembesülni egy vetéléssel. Nem csupán egy magzat hal meg, hanem az egész jövőnk, amit újra kell magunkban építeni ilyenkor a nulláról. Onnantól kezdve, hogy megtudtam, terhes vagyok, máris elkezdődött bennem – és szerintem minden anyukában ilyenkor ez kezdődik – az ábrándozás, tervezgetés.

Elképzeltem, milyen lesz a kis arca, hogyan fog rám mosolyogni, szinte éreztem a karomban, ahogy magamhoz ölelem, és beszívom a babaillatot a puha nyakából. Tervezgetni kezdtem már a nyolcadik héten, hogy mi legyen a neve, milyen lesz a babakocsija, és egyáltalán, hol lesz neki helye. Mire a 13. héthez értünk már teljesen elgondoltam magamban, hogyan rendezzük át a lakást, hogy jusson neki egy pici szoba – a férj dolgozószobája már meg is szűnt létezni számomra, és a helyén kisággyal, szoptatós fotellel, pelenkázószekrénnyel berendezett szobát láttam.

Tudtam azt is, hogy fiút szeretnék.

Valahogy mindig fiús anyukának képzeltem magam – naná, hogy végül három lányom született, így utólag azt mondom, hogy hála az égnek, mert jobban nem is alakulhatott volna, mint így, a lányaimmal. Mégis, nála, az elsőnél biztos voltam benne, hogy kisfiú lesz, és elhatároztam azt is, hogy nem csak kékben és barnában fogom járatni, mert az olyan unalmas és a fiúkkal szemben diszkriminatív.

A harmadik hónapra már kis ruhákat nézegettem, hogy legyen majd neki piros, sárga és türkiz rugdalózója. Amikor a vetélés bekövetkezett, én már kinéztem magamnak a szülésfelkészítő tanfolyamot is, meg alig vártam, hogy 12 hetes legyen, hogy mehessek kismamajógára.

Álmodozva nézegettem a kismamaruhákat, még listát is írtam róla, hogy mi mindent kell beszerezni majd arra az időre, amikor hatalmas lesz a hasam. Praktikákat és trükköket olvastam, a “hogyan éljük túl kismamaként a kismamaságot”  témakörben. Lejátszottam magamban, hogy hogyan fogok szülni, és hogy apja ott lesz mellettem végig, talán még a köldökzsinórt is hajlandó lesz elvágni. Tudtam, hogy tündéri kisfiú válik belőle, akinek nem lesz motorja, mert az balesetveszélyes, és különben is szörnyű hangja van, és már hároméves korában megtanítjuk biciklizni.

Minden porcikámmal arra készültem, hogy kisbabám lesz,

és én is átélhetem, milyen az, amikor belekapaszkodik a kis kezével az ujjaimba, hogy láthatom, amikor megteszi az első bizonytalan lépéseit, és a fenekére huppan utána.

Már szoptatási tanácsokat is olvasgattam a 12. hét végére, hogy mit egyek, igyak, csináljak már terhesség alatt, hogy majd legyen tejem. Vitaminokat szedtem, hogy biztosan kinőjön minden testrésze, amire szüksége lesz az életben, és hogy olyan élesen vágjon majd az esze, mint a borotva. Azt gondoltam, hogy velem nem történhet olyan, hogy ne szülessen meg a kisbabám, hiszen erős vagyok, egészséges, és már hónapok óta csak rá készülök, hogy ő legyen, nőjön meg, és megszülessen.

Nem így történt. Úgy döntött, hogy nem jön közénk.

Attól még, hogy magzatkorában döntött így, nem volt kisebb a fájdalom és űr, ami utána maradt. Sosem ismerhettem meg, nem láthattam a szemét, nem mosolygott rám, és nem tarthattam a karomban. Csak 13 hetet élt bennem, mégis az egész élete lejátszódott addigra már előttem. A családunkat képzeltem el vele, ahogy mi, együtt, hárman majd működünk.

Előre hetven évre elterveztem az apró, örömteli, közös pillanatainkat. Amikor elment, egy egész élet semmisült meg, mind a hetven évünk együtt. Nem pótolható, és ha csak 13 hetes volt is, az én első gyermekem marad már örökre, akit nem helyettesít a három húga, akik azóta születtek. Nekem igazából négy gyerekem van. Nekem ő is számít.