Már magzatkoromban vert az apám…

A Nők Lapja Cafén olvastam pár hónapja két cikket, ami valahogy arra adott erőt, hogy leírjam a saját történetemet is. Tanulság nem lesz benne egy szál sem, azt sem tudom, bárkinek segítek-e azzal, hogy leírom. Mindig kényes kérdés, hogy névvel és arccal szólaljon meg valaki, aki bántalmazó családban nőtt fel. Én vállalnám arccal és névvel, de egy dolog miatt nem teszem: nem szeretném édesanyámat kellemetlen helyzetben hozni, sem az ismerősei között, sem a munkahelyén.

Az első cikk, ami megragadt annak idején a figyelmemet, a Bántalmazott magzatok című volt. Ritkán foglalkoznak ezzel a témával, kevesen tudják, hogy a nők – és ezáltal a gyerekek –  bántalmazása nagyon nagy százalékban az anya első terhessége alatt kezdődik. Ez gyakorlatilag felfoghatatlan.

Kívülről és belülről egyaránt…

Nekem is az, mert bár ésszel meg tudom fejteni, mit jelenthet ez, hiába, ha a felszín alatt szinte megoldhatatlan konfliktusba ütközöm: hogyan legyek boldogan, örömmel és bizalommal egy világban, ahol már akkor ütöttek, amikor létezésemnek a legvédettebbnek kellett volna lennie, ha ez első üzenet, amit kaptam, a fájdalom?

Nem tudom megoldani, nem tudom megérteni, és csak remélem, hogy sikerül feloldanom. És ennél a gondolatmenetnél jött szembe a másik cikk: Helyrejönnek-e vajon a megkínzott gyerekek?

Amikor ezt a címet megláttam anno, elkezdtem magamon kattogni: vajon helyrejöhetek-e?
Pedig már arra is büszke vagyok, hogy idáig eljutottam. Odáig, hogy kiegyensúlyozott, boldog családban élek, és egy lelkileg is egészséges gyereket szeretünk. Nekem ezek kamaszkoromban soha meg nem léphető feladatnak tűntek, és talán a körülöttem lévő segítő emberek, talán a mindent legyőző akaratom, talán amikor megengedhettem magamnak, a terápia, mégis segített eljutni idáig, és ez szimplán boldogsággal tölt el. De sokszor még most is puszta selejtnek érzem magam.

Furcsa a helyzetem, mert az apám gyerekkoromban nem vert. Engem legalábbis. De anyámat, amikor velem volt várandós, igen. Ezt csak felnőttkoromban tudtam meg, és bár visszamenőleg nagyon sok mindent megmagyaráz – és itt részben jön a válasz a helyrejövünk-e kérdésre –, megmagyarázza a kötődési problémákat, az elbaltázott párkapcsolatok sokaságát, az igazi bizalom sok esetben teljes hiányát és az élethez való alaphozzáállásomat: itt téged bántani akarnak. Sőt. Bántanak.

Pedig nem. Vagy legalábbis nem mindig. Most épp itt tartok.

A legtöbbet persze, amióta ezt tudom, azon gondolkodom, mit lehet ilyenkor csinálni? Visszatekerni semmit nem lehet, ezt kaptam csomagban. Sokat olvasok a megbocsátásról, de őszintén nem értem, ebben a kontextusban mit jelent ez. Hiszen nem haragszom, harag az nincs bennem, csak értetlenség. Azt sem tudom, mit kellene éreznem egy olyan ember iránt, aki az első perctől fogva fájdalmat okozott nekem, és ez később sem változott, mert ugyan az ütleg elmaradt, de a folyamatos verbális fenyegetés és megalázás megmaradt.

Egyelőre ezekre a kérdésekre nem tudom a választ, és az az életfilozófiám, hogy örülök annak, amim van, és büszke vagyok arra, hogy idáig eljutottam. Hogy képes vagyok bízni, hogy képes vagyok szeretni, és ha belegondolok, ez nem is olyan kevés.