A tér- és időhajlítás mesterei: anyák karácsonykor

Felnőttként és gyerekként is a karácsony a kedvenc ünnepem. Azt már évek óta látom, és tapasztalom, hogy az év legcsillogóbb napjai egyben a legmelósabbak is, már akkor is hullára hajtottam magam, amikor csak ketten voltunk, a három ünnepnap egyikén ugyanis nálunk gyűlt össze a család, 12 fő stabilan. Idén viszont egy újabb szintet léptem, ugyanis nemcsak a karácsonyfatalpat, de a teret és az időt is kénytelen voltam meghajlítani, ha mindennel időben szerettem volna végezni. Most már mondhatom, hogy sikerült, az ajándékok elkészültek, mindent becsomagoltunk. A karácsonyfa áll, és még mindig szupergiccses, és nagyon úgy tűnik, hogy mindenki boldog.

Bár én a szerencsések közé tartozom, hiszen itthonról dolgozom, azért az előkészületek nem kevés szervezést igényeltek, mire mindent jól elterveztem, először a férjem lett beteg, aztán a lányom, és végül én is kidőltem a sorból, úgyhogy rögtön 5 nap hiánnyal indultam harcba. Innen szép nyerni. Amikor néhány éve megláttam egy angol hiper reklámját, ahol egy anyuka küzd a rendszerrel a karácsony előtti napokban még csak jót nevettem, mostanra viszont sorstársat látok benne és a többi anyában, akik az ünnepek előtt dupla sebességre kapcsolnak, és hirtelen 26 órás napokat varázsolnak.

A lista, aminek nincs vége

Szokásom, hogy túlvállalom magam, hogy jó-e vagy sem, arról bárki vitatkozhat, én így működöm. Ezért aztán már novemberben elkezdtem két listát írni, az egyiken a tennivalók, a másikon pedig a vásárolni valók voltak. Csak írtam, és írtam, mindig, amikor valami eszembe jutott, és a végére mindkét lapon több mint 30 tétel szerepelt. Ráadásul kérdőjel is akadt bőven, ilyenek például: Maminak ajándék?, Pircsinek ünnepi ruha?, Az Uramnak ajándék?. Addig húztam az időt, ameddig december 19. nem lett, és még sehogy sem álltam, na jó, a karácsonyfát megvettük.

December 19-én, pénteken indult az én karácsonyi őrületem. Pircsivel lementük a piacra, vettünk savanyú káposztát, és gondoltam, hogy ott veszem meg a többi zöldséget és húst is, de a babakocsi kontra öreg néni húzós kocsival, karácsonykor komoly közelharcra ad okot, fél óra után feladtam. Az anyukám szerencsére korán végzett, úgyhogy le tudtam passzolni az aprónépet, így eggyel könnyebb volt a dolgom. Hiperben vásároltam, pedig nem vagyok értük oda, de ez van, a kényszer nagy úr. Aztán irány a pláza, amit szintén utálok, de még mindig a kényszer volt a fő irányadóm. 7 óra alatt intéztem el a nagybevásárlást és a maradék ajándékok beszerzését, de ez sokkal hosszabb és idegtépőbb lett volna, ha az anyukám nem ment meg a Pircsi-felvigyázással.

Egy elrontott süti, és vége…

December 20-án kezdtem a sütést, és az ajándékok legyártását. Idén minden családtag gasztroajándékot kapott, úgyhogy erre az egészre egy teljes napom elment. Gyúrtam, nyújtottam, szaggattam, receptet kerestem, csipetkét gyártottam. Persze közben figyelni kellett, hogy Pircsi nincs-e bekakilva, nem akarja-e megnyalni a konnektort, nem borítja-e magára a szárítót. Aztán beütött a vég, az egyik sütiből kihagytam a liszt felét, egy másikba pedig dupla mennyiséget tettem ráadásul az sem segített sokat, hogy Pircsi kinyalta a dobozból a popsikrém felét, a másik felét pedig a kanapéba kente. És egy agyonhajszolt anyuka tudja, hogy ez mit jelent… Újabb három órányi meló.

December 23-ra készen voltunk mindennel, ami a férjem nélkül ment volna. Bár ablakot nem mostam, és az ágynemű is vasalatlanul lett felhúzva, de ez van, nem hinném, hogy a Jézuska rendmániás. Azt találtuk ki, hogy nálunk Jézuska hozza a karácsonyfát is, úgyhogy még éjjel feldíszítettük a fát, mindent becsomagoltunk, és fél 3-kor ágyba is kerültünk. Aztán eljött december 24., a nap, amit egész évben várok. Főzés, ajándékozás, fotózkodás, pörgés egész nap, hogy aztán a család 10 perc alatt megegye a 95 darab apró ischlert és 12 másodperc alatt kibontsa a gyönyörűen becsomagolt ajándékot, amivel nettó 3 órát töltöttem.

Te jó ég, de az micsoda 12 másodperc, Pircsi ugyan még nem nagyon fogja fel, hogy mi is az a karácsony, de a csillogó fényeket imádja, én pedig sosem felejtem el az arcát, amikor először látta meg a karácsonyfát. Meg aztán ott van az is, hogy mindenki kér repetát a töltött húsból és a levesből is, ami szintén elképesztően jó érzés, meg az is, hogy nem igazán akaródzik elindulni senkinek, csak mesélnek a régi karácsonyokról, meg arról, amikor mi még kicsik voltunk, és fehér volt a karácsony. Közben pedig egyik pezsgőt bontjuk a másik után, hangosan nevetünk, és én valahogy nem vagyok fáradt, csak boldog. Aztán mindenki elmegy, a lakás elcsendesedik. Leájulok a kanapéra, már mozogni sincs erőm, indul a film, és közben arra gondolok, hogy jövőre aszalt szilva helyett gesztenyével töltöm a pulykát…