Baba

A boldog gyerekek érdekében le a mintaanyákkal!

Ha az élet számos területén lehetünk gyarlók és esendőek, akkor anyaként miért törekszünk a tökéletességre? És egyáltalán a világnak szükségük van mintamamikra?

Piros köröm, gyönyörű berakott haj, modelltest, szülés epidurálás nélkül és szoptatás orrvérzésig, persze az sem árt, ha a szülés napjáig sportolt, esetleg tűsarkúban tipegett. Ezek a 21. századi mintaanya legmeghatározóbb ismertető jelei. Jaj annak, aki császárral szült, esetleg csak a baba két hónapos koráig szoptatott. De mióta ciki, ha valaki nem tökéletes? Vagy valójában azokon nevetünk, akik megszállottan mintaanyák próbálnak lenni?

Történetem főszereplője Anna, a gyönyörű háromgyerekes anyuka, három lánnyal és végtelenül hosszú lábakkal büszkélkedhet. Egy csodaszép házban él a csodacsalád. A csodaférj mindenkit nagyon szeret, időben hazaér, játszik a gyerekekkel. Anna pedig mindegyik szülése után már két hónappal úgy nézett ki, mint Gisele Bündchen. Házuk mindig pont olyan, mintha az Otthon magazin címlapfotósára várna. Így élnek ők, nekem, kívülállónak pedig az jön le, hogy valamit nagyon elrontok, ha 8 hónappal szülés után még mindig van rajtam néhány kiló, a lakás is elég sokszor háború sújtotta terület, a szoptatás sosem volt öröm, inkább nyűg, és hát sajnos az én férjem későn ér haza, és sokszor fáradt ő is meg én is. Ez van. A lányunk ugyan csodaszép és boldog, sőt egyelőre a mi kapcsolatunkat sem tépázta meg a gyerekvállalás, de valahogy minden este úgy fekszem le, hogy nem csinálok mindent tökéletesen. És egyre inkább úgy tűnik, hogy a baj nem az anyaságommal, hanem a fejemmel van.

Ne dőlj be a kirakatnak!

Elég csak kicsit megkapargatni Anna és a hozzá hasonló mintaanyukák cukormázas életét és rögtön omlani kezd a vakolat. A lakás ugyan tényleg mindig rendes, de ehhez nagy segítséget nyújt neki az a takarítónő, aki hetente egyszer fényesre pucolja a mézeskalács házat. A gyerekek is mind csodaszépek, de hamar kiderül, hogy a lassan ötéves legnagyobb még mindig csak pelenkába hajlandó kakilni, a középső pedig halrudacskán kívül nem igazán eszik mást, és ja, a legkisebb pedig még sosem aludt 2 óránál többet egyhuzamban. Sőt az álomszülés sem volt annyira pöpec, mint ahogy elmeséli, és a szülés másnapján csak azért nem láttunk karikákat a szeme alatt, mert egy kisebb vagyont költött nem is olyan régen a világ legjobb alapozójára. A férje ugyan tényleg egy tündér, legalábbis abban a napi félórában, amikor otthon van. Ez van. Ez az ő igazsága, pedig csak a felszínt kapartuk meg. Nem ástunk le az élete legmélyebb bugyraiba. Nyilván én is teljesen hülye vagyok, mert elhittem, hogy lehet mindenféle erőfeszítés nélkül így élni, de azt hiszem, Anna és társai nagyobb balfékek, ők ugyanis azok, akikre jó eséllyel egy szép szerdai napon lecsap a csokimáz, és végérvényesen betemeti őket. Te jó ég, hány ilyen filmet láttunk már…

Itt az ideje belátni, hogy nincsenek tökéletes anyák a világon. Sőt mondok egy durvábbat, a gyerekeknek nincsen szükségük tökéletes anyákra. Ha így volna, akkor csupa robotmami nevelné a porontyokat, akiket egy rosszabb nap után csak kicsit be kell olajozni. De hosszú távon tuti, hogy nem ez a nyerő.

A boldog gyerekek érdekében, le a mintaanyákkal!

Nem ahhoz kell bátorság, hogy a közösségi oldalak hírfolyamát teletöltsük a tökéletes életünkkel, hanem ahhoz, hogy vállaljuk, hogy nem csinálunk mindig mindent jól.

Sőt néha nem is érezzük magunkat jól a bőrünkben. Nem kell panaszládának lenni, nem kell megállás nélkül sipákolni, de tanítsuk meg a gyerekeinknek, hogy hibázni és embernek lenni ér, sőt kötelező.

 

Elnézést, hol lehet kijelentkezni?

A tökéletlen anyák mozgalmának nyitányaként itt az én történetem, dióhéjban. A terhességem 38. hetében toxémia miatt megindították a szülést, epidurális érzéstelenítést kértem a vajúdás második órájában, de egy percig sem bántam meg. Boldogan feküdtem a férjem kezét fogva, miközben arra is volt erőm, hogy a hóesést nézzem. Pedig ha nagyon szigorú lennék magamhoz, akkor már az epidurál miatt kaphattam volna anyaságból egy nagy fekete pontot, a mintamamik kézikönyve szerint legalábbis biztosan. Aztán Pircsi megszületett, és minden elindult a maga rögös útján. Voltak hetek, amikor nem igazán akart aludni, sem éjjel, sem nappal. És igen, akkor káromkodtam, és nem értettem, hogy hol a hiba. Mindeközben a világ felé egy percig sem kommunikáltam azt, hogy ennél szuperebb már nem is lehetne semmi, bár egyszerűbb lett volna mosolyogva előadni, hogy jobb már nem is lehetne… Tökre nem élveztem az egészet, a hormonjaim tomboltak, a lányom sírt, én meg azt se tudtam, hogy mit csináljak. De végig próbáltam vállalni, hogy nem vagyok tökéletes. Szoptattam, ameddig tudtam – sosem volt igazán jó a tejem –, de egy idő után jobbnak láttam elengedni, pedig Pircsi akkor még alig volt nyolc hónapos.

Most is sokszor rontok el dolgokat, a lakás esténként kuplerájos, néha porlevest főzök vacsorára, bár legtöbbször semmit, és bevallom, előfordult olyan, amikor bármit megadtam volna egy napért a régi életemből.

A boldog gyerekek érdekében, le a mintaanyákkal!

Mindeközben szeretem a lányomat és a férjemet, szeretem az anyaságot, és csak annyit tudok mondani Pircsinek, hogy »anya nem tökéletes, néha nagyon tele van a puttonya, de hidd el, hogy mindent megpróbál megtenni azért, hogy boldog gyerekkorod legyen«.

Aztán ő rám vigyorog a kerítés fogsorával a könyékig céklás ruhájában, és azt gondolom, hogy minden így van rendjén, és a boldog gyerekek érdekében egyszer és mindenkorra le a mintaanyákkal.

Most rajtad a sor! Írd le őszintén, hogy te milyen anya vagy? A mottó: hibázni ér!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top