Napi mese: A rejtélyes kulcs

Részlet, melyben Pötyi é s Pepita találnak egy kulcsot, é s nyomozásba kezdenek.

A földszinti antikbútor-bolt kirakatában délutáni álmát aludta a vén bőrfotel. Lágy szellő lengette az emeleti ablakok fehér függönyeit. Méltóságteljes, mély hangján négyet kongott a toronyóra.

Amint az utolsó kongás is elhalt, kitárult a legmagasabb ház kapuja, é s egy kislány lépett ki az utcára. Kötött sapkát é s rakott szoknyát viselt. Megállt a kapu előtt, végignézett magán, feljebb ráncigálta bokája körül harmonikázó pöttyös térdharisnyáját, majd elégedetten útnak indult. A kockaköveken szökdécselve, ugrándozva haladt végig a járdán, el a bútorbolt, az órás és a cukorkabolt bejárata előtt. Itt aztán megállt. Orrát a kirakathoz tapasztotta, és vágyakozva nézte a színes üvegcsék varázslatos tartalmát: a bonbonokat, töltött, savanyú cukorkákat és drazsékat. Bárcsak egyszer egy ültő helyemben megehetnék két kiló drazsét! – gondolta, és sóhajtott is hozzá egyet. A cukorkabolt kopasz, pókhasú tulajdonosa kinézett a bolt ajtaján.

– Szervusz, Pötyi! Vásárolni szeretnél valamit?

– Sajnos nincs pénzem, Guriga bácsi! – felelte a kislány, és szomorúan továbbállt. A rózsaszín-fehér csíkos mályvacukrok kárörvendő vigyorral néztek utána.

Az emeleti ablakból zongoraszó, pontosabban klimpírozás hallatszott. Valaki a Török indulót gyakorolta. Pötyi felnézett az ablakra, é s megpróbált füttyenteni, de nem sikerült.

– Pepita! – kiáltotta.

Semmi válasz.

– Pepita! – süvítette még hangosabban.

A zene váratlanul, a dallam közepén elhallgatott.

Valaki elhúzta a függönyt, é s egy barna szempár jelent meg az ablak sarkában.

– Itt vagyok! – suttogta a szempár tulajdonosa, egy kislány.

– Lejössz? – kérdezte Pötyi.

– Nem lehet, gyakorolnom kell!

– Nem tudnál megszökni? – rimánkodott Pötyi. – Csak tíz percre! Észre sem veszik!

Pepita elgondolkodva pillantott hátra.

– Na jó , a papa úgyis alszik! – A barna fejecske eltűnt az ablakból. Egy perc sem telt bele, Pepita már meg is jelent a kapuban. A két kislány sutyorogva, nevetgélve tovairamodott.

Pepita volt Pötyi legjobb barátnője. Akkor barátkoztak össze, amikor Pepita az első napját töltötte az iskolában. Kint ácsorgott a folyosón, copfba kötött hajjal, galléros blúzban, táskáját maga elé szorítva.

A mustársárga pulcsis, nagyszájú Ribizli Petya az osztályterem ajtajának támaszkodva csúfondárosan méregette.

– Pont egy ilyen mama kedvence lesz az új padtársam! – mondta.

Ekkor lépett közbe a kócos, nagyhangú Pötyi: habozás nélkül Pepita oldalán termett, magával húzta az osztályba, é s megvető pillantást lövellt Ribizli felé. Az utolsó óra után együtt mentek haza, mert kiderült, hogy ugyanabban az utcában laknak. Akkor beszélték meg azt is, hogy barátnők lesznek. Sutyorogtak é s iramodtak, mígnem egyszer csak Pötyi megtorpant.

– Nézd csak! Egy kulcs! – mutatott a lába elé.

Tényleg: finom kidolgozású, kacskaringós mintázatú, aranyszínű kulcs csillogott a lábuk előtt a napfényben. Pötyi lehajolt érte. A kulcs szárán apró betűs, vésett felirat villant meg: “Kincset kap, ki megleli! 9.”

Kíváncsian nézegették.

– Ez vajon mit jelent? – kérdezte Pötyi. – Hogy elvesztette valaki, és a megtaláló jutalomban részesül? Vagy valami értékes dologhoz vezet el? Minek a kulcsa lehet? Biztosan egy varázsládáé! Esetleg egy titokszekrényé. Vagy egy rejtélyes szoba ajtajáé. É s mit jelenthet ez a “kilenc”? Keressük meg a gazdáját!

– De hát hol? Bárkié lehet! – mutatott körbe Pepita.

– Ez igaz… – motyogta Pötyi. – Van egy ötletem!

Az izgalmas nyomozás történetének folytatását A rejtélyes kulcs című könyvben olvashatjátok! Illusztráció: Horváth Mónika