Csak császáros…

Kedves Emőke!

Nem biztos, hogy helyes, hogy rád „zúdítom” a véleményemet, de
reménykedem, hogy levelem valami változásfélét elindít a
császármetszés gondolatkörben.

2006 áprilisában, császármetszéssel született a kisfiam. Látod, nem
azt írom, hogy világra jött, sem nem azt, hogy szültem…
Tízórányi vajúdás után, a szívverés másodszori lelassulása után, hihetetlen
gyorsan kapták ki belőlem a kicsi fiút. Én csak annak örültem, hogy
mindketten egészségesen jöttünk ki a kórházból, lehetett volna másképp
is. Mégis, a környezetem ki nem mondott reakcióit most, tán másfél év
elteltével tudom kezelni, a helyére tenni, megemészteni, nem bántani
magam.

Mert…

– Nem vagyok híve annak, ha valaki „kényelemből” dönt a császármetszés mellett.

– Én is szerettem volna természetes úton világra hozni a fiamat, meg
is tettem mindent ezért.

– Van úgy, hogy nem sikerül, amit elterveztünk, ez önmagában elég
kudarc, nem hiszem, hogy tetézni kell azzal az attitűddel, mely minden
szüléssel kapcsolatos írásból ordít, hogy „ha mégis kivágták belőled a
gyereked, akkor nem tettél meg mindent érte, magadért, a szép
szülésélményért”.

– Nem hinném, hogy ki kell dobni az ablakon a baba-mama kötődést csak
azért, mert a műtét miatt pár óra múlva teszik csak a hasunkra a
babánkat. Van kb. 20 év arra, hogy a kötődés kialakuljon,
megszilárduljon.

– A tejtermelést csak minimálisan befolyásolja (talán) a császár, de a
kismamáknak csak egy kicsi része hiszi ezt el.

– Igen ritkán találkozom olyan írással, amely feltárja, hogy egy
császármetszés a műtétkor és utána milyen terheket ró a szülőnőre,
a fiatal mamára (érzéstelenítés/altatás, sebgyógyulás, gyermekágyi
folyás, hasizom nemléte, problémás tisztálkodás, varratszedés stb.).

Csak annyit kérnék, hogy azok a mamák, akik a babájuk és a maguk
életét mentették meg a császár mellett döntéssel, ne másfél év múlva
alhassanak nyugodtan, mert a cikkek, melyekből megnyugvást remélnek,
rossz érzést hagynak maguk után, talán figyelmetlenségből.

Tisztelettel:

Éva

Kedves Éva!

Köszönöm a leveled, nagyon fontos dolgokról írsz.

Mostanában egyre inkább a figyelem középpontjába kerül a császármetszés. Arányait tekintve én is sok levelet kapok e témakörben főként olyan anyáktól, akiknek ilyen úton született a gyermekük.
Kétségtelen tény, hogy ez a műtéti eljárás életmentő, és sok esetben az egyetlen megoldás az anya és a kisbaba egészségének megóvása érdekében.
Ha valaki természetes, hüvelyi úton történő szülésre készül, akkor egy váratlan császármetszés bizony csalódást, riadalmat kelt benne. A döntő ilyenkor az, hogy hogyan kommunikálnak vele ebben a helyzetben. Érti-e, kielégítő, elfogadható magyarázatot kap-e arra, hogy miért szükséges ez a beavatkozás? Feltétlen bizalom van-e közte és az orvosa között?

Ha a válasz igen, még akkor is sokkal nehezebbek a szülés utáni napok, mint abban az esetben, ha valaki hüvelyi úton szül. Amellett, hogy lelkileg fel kell dolgoznia az élményt, a fizikai felépülés is sokkal több időt vesz igénybe. A műtétet követő napokban a fájdalmas seb, a korlátozottabb mozgás nehezíti a kisbaba ellátását is.
Ugyanakkor egyre több császármetszésen átesett nőt nyugtalanít a kérdés: vajon tényleg szükség volt-e erre? Sokan nem érzik meggyőzőnek azt a magyarázatot, amit kaptak, és elgondolkodtatóak azok a tények is, amelyek azt mutatják, hogy az utóbbi években radikálisan emelkedett a császármetszések száma. Hogy lehet az, hogy egyes kórházakban ennek aránya messze meghaladja más intézmények eredményeit? Ott talán más az anatómiai felépítésük a nőknek? Vagy esetleg egyéb okok állnak a háttérben?
Fontos lenne arról is beszélni, hogy tudják-e azok a nők, akik a programozott császármetszés mellett döntenek (sajnos egyre többen vannak), hogy ennek milyen hatásai lehetnek mind rájuk, mind a születendő babájukra nézve? Hogy mik a veszélyei, a rövid és hosszú távú következményei ennek a műtétnek?

Békés Emőke

Két éve jelent meg Magyarországon egy olyan kiadvány „A biztonság kockázata – Amit minden nőnek tudnia kell a császármetszésről” címmel, amely tartalmazza mindezeket az ismereteket. Azt gondolom, hogy ezeket valóban minden szülés előtt álló nőnek tudnia kell. Hogy miért, arra a füzetke ismertetője ad választ, ebből idézek.
„Egyre növekszik hazánkban a császármetszések száma. Mitől lehet ez? Vajon hogyan lehetséges, hogy harminc évvel ezelőtt az újszülöttek csupán 5, azaz öt százalékának volt szüksége arra, hogy édesanyja hasán keresztül jöjjön világra?
Létezik-e, hogy az olyan sokszor emlegetett ok, miszerint a nők szülésének ideje későbbre tolódott, indokolja, hogy hazánkban mostanra hatszorosára, vagyis 30%-ra emelkedett azon nők száma, akik megfosztódnak a hüvelyi szülés élményétől?

Akárhogy is, a kiadvány nem annyira az okokra összpontosít, mint inkább megmutatja, mi is a császármetszés valójában, megfosztja a köré szőtt mitikus ködtől, rávilágít ennek a hasi műtétnek az előnyeire és hátrányaira. Segít abban, hogy a várandós nő biztonságosabban tudja eldönteni, hogy az ő esetében valóban indokolt-e ez a komoly műtéti beavatkozás, vagy sem, segít mérlegelni, szempontokat ad ahhoz, hogy mit beszéljünk meg a szülészorvosunkkal, bábánkkal. A füzet tanácsainak megfogadásával pedig elkerülhetjük a szükségtelen beavatkozásokat. Nem utolsósorban pedig, ha tényleg indokoltnak bizonyul a császármetszés, az így szült nő annak biztos és megnyugtató tudatában élhet, hogy az történt, ami számára és gyermeke számára is a legoptimálisabb volt.”

Egyetértek veled abban, hogy káros, ha bármilyen e témával kapcsolatos írásból az szűrődik le, hogy az a nő, aki így hozta világra a gyermekét, nem tett meg érte mindent. Ez tovább nehezíti azoknak az anyáknak a helyzetét, akik váratlanul kerültek ebbe a helyzetbe, és nem volt választási lehetőségük.

A korrekt tájékoztatás és a feltétlen bizalom tehát döntő jelentőségű abban, hogy hogyan dolgozza fel a császármetszéssel szült nő ezt az élményt. És ebben minden szülészorvosnak és a szülés területén dolgozó valamennyi szakembernek komoly felelőssége van.

Emőke