Anyák napján

Kedves Olvasóink!

Kétféle kismamával találkoztam akkoriban, több mint öt évvel ezelőtt, mikor az első gyerekemet vártam. Kénytelen voltam azokhoz tartozni, akik minden betűt elolvasnak terhességről, babaápolásról, nevelésről. Ugyanis csecsemőt addig képen is alig láttam, újszülöttet pedig még képen sem, mert a szép, nagy, színes fotókról általában már kerek arcú, legalább négy hónapos babák mosolyogtak a jámbor, naiv anyukajelöltekre. Találkoztam – legnagyobb meglepetésemre – olyan kismamatársaimmal, akik egyszerűen elzárkóztak az információ elől, mert a sok könyv csak megzavarja az ember fejét. Lesz annak a gyereknek orvosa, védőnője, majd megmondják, mit kell tenni. Különben is: folyton változnak a divatok, tíz éve azt mondták, most biztos az ellenkezőjét. Úgy gondoltam, ebben is biztosan van valami, ám én mégis igyekeztem mindent megtudni az ismeretlen kis vendégről. Például tudtam, hol, hogyan szeretnék szülni. Nem úgy lett. A könyvek szerint például érzi azt a szülő nő, mikor jönnek a tolófájások. Hát nekem fogalmam sem volt. Direkt meg kellett kérdeznem. Sebaj, másodszorra ment minden, ahogy elgondoltam. Mégis egyformán felejthetetlen élmény maradt mindkét szülés. Tökéletes magabiztossággal vágtam neki a szoptatásnak is. Apró hiba, hogy nem a második, hanem a harmadik nap „jött meg” a tej. Ezt például sehol nem olvastam. Másodszorra már tudtam: nem kell végigbőgni a második kórházi éjszakát, nekem – ellentétben az irigyelt ÁTLAGMAMÁVAL – harmadnapra lesz tejem. Kétségeim sem voltak, mit kell tenni, hogy a nyugodt, boldog csecsemő átaludja – háromhetes korára – az éjszakát, ahogy a könyvek írták. Éveken át kerestük magunkban a hibát, vajon hol rontottuk el. Aztán két éve kezembe akadt egy könyv, amely felmentett bennünket. Egyszerűen olyan gyerek is van, aki ötéves korára tanul meg aludni. Hiába tudtam, hogy igény szerint fogok szoptatni, mégis állandóaz zavarba hoztak azok a – tökéletesen jóindulatú – kérdések, hogy hányszor szopik a baba? Hány óránként? Mert a könyvek szerint a három hónapos már csak négy óránként szopik. Szerintem az enyémek másfél óránként ettek-ittak, és soha nem számoltam, naponta hányszor. Sokszor. De zavart, hogy az én gyerekem nem „normális”. Oldalakon keresztül folytathatnám. Mi mindent tettem volna másképp, ha nem kizárólag az átlaggyerekről olvasok? Ha én magam nem lettem volna mintaevő, mintaalvó csecsemő? Ez az öt év megtanított arra, hogy kritikával kell olvasni, fogadni az információt, csak hiteles forrásból származhat, és még akkor sem biztos, hogy a saját gyerekeim nevelésekor használni tudom. Egyet nem szabad: lemondani a tudás hatalmáról.

Bálits Éva főszerkesztő

Csak azt kapom vissza, amit adtam

Ma megint összekaptunk az autóban. A falra tudnék mászni, amikor rádudál valakire. És milyen hosszan, agresszíven! Ilyet tőlem sosem látott. Ha beszélgetünk, márpedig sokszor vitatunk meg erkölcsi kérdéseket is, mindig türelemre intem. Csodálja is megértő képességemet, de most úgy látom, inkább furcsállja, mintsem követni akarná. Persze lehet, ez még mindig a kamaszkor. Húszéves lesz a napokban, de hallottam már ilyet. Tény, hogy ő mindent jobban tud, és amiről sosem hallott, az nem is létezik. Szóval az agyamra megy.
Ilyenkor az sem vigasztal, hogy máskor remek kettőst alkotunk. Tegnap például az esti híradó után még kedvem volt egy kis levegőzésre. Egy szavamra pattant. Körbejártuk a Várat, a Vérmezőt, ki tudja, hányadszor csodáltuk meg a város fényeit, és közben csak mesélt, mesélt… Időnként pedig megkérdezte: neked erről mi a véleményed? Hm, hát még mindig számít, mit mondok? Megragadom hát gyorsan az alkalmat, hátha még nem késő beletölteni valamit abból, ami nekem fontos. Mert persze, hogy azt szeretném, gondolkodjon hozzám hasonlóan. Ez az átkozott önteltség! Miért hiszem, hogy az a jó, az a csalhatatlan, amit én tudok az életről? Mi lenne, ha néha én is tanulnék tőle? Egyszer talán kipróbálom. De jó az egy gyereknek, ha az anyja bizonytalan, ha úgy hajlik, mint a nád, és amit egyik nap mond, annak másnap homlokegyenest az ellenkezőjét teszi? Persze, van középút, lehet úgy határozott az ember, hogy közben kész a változásra.
Barátnőim irigyelnek, hogy tavaly még velünk nyaralt, együtt kerékpározunk, és olykor a háztartásban is besegít. Na persze csak nagyon korlátozottan, és kizárólag abban, ami szerinte férfimunka. Szerencsére az ablaktisztítás is szerepel a szűkös listán.
Húszéves létére még egyszer sem maradt el úgy, hogy bizonytalanságban hagyjon; ha váratlan program adódik, hazaszól telefonon, vagy küld egy SMS-t. Ezt igen nagyra értékelem. Ugyanezt tőlem is elvárja, de nem is tenném meg vele, hogy arra kelljen gondolnia, valami bajom esett.
Lehet, hogy túlságosan magamhoz kötöttem? Vagy csak jó a kapcsolatunk, ezért nem menekül tőlem? Keményebbnek kellett volna lennem, több tiszteletet követelni? Vagy annak örüljek, hogy haverok vagyunk, fenébe a tekintéllyel? Mi tagadás, időnként így latolgatom a múltat, jelent és persze a jövőt. De bárhogy csűröm-csavarom, most csak azt kapom vissza, amit adtam. Se jobbat, se rosszabbat. Nagyon nem mindegy, milyennek látom őt, hiszen ez az egyetlen gyerekem van, nem adtam magamnak esélyt a javításra.
Hajnal Éva

Jobb anya lettem az idők során?




Első és ötödik gyerekem között tizenöt év korkülönbség van. Klaudiát háromóránként hozták szoptatni a kórházban, három hónaposan kapott gyümölcsöt és főzeléket, és textilpelenkából lett szobatiszta húsz hónaposan. Dani a rooming-in szobában egész nap a cicin aludt, nyolc hónapos korában tömködtem bele az első adag főzeléket, 14 hónapos koráig szopott, és két és fél éves koráig a nadrágpelenkába kakilt. Mikor csináltam jól? Tizennyolc évvel ezelőtt biztosan, hiszen a gyerekorvos, védőnő tanácsa szerint etettem korán főzelékkel a babát, és igyekeztem hamar megszabadítani gyakran piros popóját a nedves pelenkától. Most biztosan, hiszen a gyerekorvos, védőnő tanácsa szerint adtam később szilárd táplálékot a kicsinek, és szoptattam hosszabban, a szobatisztaságot pedig rábíztam. Így fejlődik az orvostudomány: amiről valaha azt hittük, helyes, annak mára az ellenkezője derül ki. Korábbi „tudatlanságomon” kívül körülményeink is befolyásolták, hogyan neveltük gyerekeinket. Klaudiát egyévesen pótmamához vittem, majd bölcsibe, oviba járt, mert én még egyetemista voltam, dolgoztam. Mostani kisgyerekeink, az ötéves Rebeka és a három és fél éves Dani a családi kötelékek keretében élvezik szabadságukat. Ők igazán ideális körülmények közé születtek: három temperamentumos testvér, tapasztalt szülők várták őket. Nemcsak pályakezdők voltunk, hanem az ország akkori gazdasági, politikai berendezkedése is behatárolta anyagi lehetőségeinket. Mégis boldogan emlékszem vissza arra az időszakra, amikor kezdő szülőként aggodalmaskodtam első kisbabám fölött. Óriási lelkesedéssel, fantasztikus buzgalommal fordultam felé, hallatlan energiát mozgósítottam magamban. Az otthon töltött első év végérvényesen elkötelezett a gyereknevelés mellett. Átértékelődött a világ, utána már semmi nem volt olyan érdekes, hogy ne rohantam volna mellőle vissza a kis Klaudiához. És így volt ez utána mindegyik gyerekemmel. Ám mindegyikőjük más egyéniség, és én magam is változtam az idők során. Nyilván tapasztaltabb vagyok, de így is adódnak új helyzetek, és azokkal éppoly felvértezetlenül állok szemben. A sok-sok átélt „helyzet”, az utólag beigazolódott jó-rossz döntések, korábbi cselekedeteink értékelése hozta talán, hogy ma jóval érettebb, kiegyensúlyozottabb, józanabb „mamát” nyújtok gyerekeimnek. Olyat, aki ötletesen felel meg nehéz kérdéseket, fantáziadús ajándékokat eszel ki, ügyesen bevonja őket a házimunkába, de akinek nagy erőfeszítést jelent egy-egy közös kirándulás, nyaralás, szívesebben játszik üldögélős játékokat, mint fogócskát, szörnyülködve nézi a fiúk görkoris mutatványait, és egyre többet foglalkozik a tanulmányi előmenetellel, továbbtanulással, pályaválasztással. A növekvő tapasztalat hűsítőleg hat a kezdeti hevületre. Úgy gondolom, gyerekeink sok hibánkat elnézik, nem kérik számon az anyagiakat, ha egyben biztosak: ők a legfontosabbak, mindig éppen az ő gondjukat-bajukat, örömüket viseljük szívünkön. A karácsonyt váró hetekben vasárnap esténként kihúzzuk egymás nevét egy kalapból. Azon a héten annak a családtagnak kedveskedünk. A következő vasárnap este eláruljuk, ki kit húzott, előtte persze igyekszünk kitalálni. Amikor mindegyik gyerekem úgy érezte, hogy őt húztam, akkor sikerült mindegyikőjük számára „személyre szabott” jó anya lennem. Ők nem tudják, de én nemcsak karácsony előtt, hanem egész évben erre törekszem. A siker változó. De az igyekezetnek nem szabad lanyhulnia az évek múlásával sem.
Balányi Klári

Mit tanultam a gyermekeimtől?




Elsősorban alázatot. Megtanultam, hogy egy szülő életében számos kényelmetlen, kellemetlen, kilátástalan helyzet adódhat, amit a gyerek kedvéért el kell viselni, és még nyafogni sem érdemes miatta. Ábel fiam születése előtt boldog kollégista voltam. Szorgalmi időszakban délelőtt érdekes előadások, délután „néptáncedzés”, este táncház, mozi, éjszakába nyúló beszélgetések. Vizsgaidőszakban tanulás éjjel-nappal, alvás délelőtt tizenegyig. Ebéd a menzán, a szennyes hetente hazaszállítva anyunak. Ki gondolt akkor pelenkamosásra, szoptatásra, fejésre, korai kelésre, mindennapi sétára vagy arra, hogy a szülés után már sok-sok évig nem lesz olyan pillanatom, mikor a háttérben – akár csak gondolatban – ne lennének ott a gyerekeim.
Azt is megtanultam, hogy egy anyának szinte megsokszorozódik a teherbíró képessége. Emlékszem, mit szenvedtem a „nehéz” hátizsák miatt, amit hetente cipeltem Debrecen és Budapest között kollégista koromban. Nem sokkal később gond nélkül vittem föl a Trabant nagyságú mélykocsit gyerekestül, csomagostul a negyedik emeletre, ha elromlott a lift. Máig sem tudom, hogy csináltam, de épségben jutottunk haza a Margitszigetről a frissen eltört kulcscsontú kétéves Ábellel és a riadtan üvöltő csecsemő Marcival. Az is előfordult, hogy zuhogó esőben, karomban két alvó gyerekkel húszperces sétautat tettem meg a buszmegállótól a házunkig. Nem volt más választásom.
Azt is ebben az időszakban tanultam meg, hogy mennyire igaz a mondás: a rest kétszer fárad. Meg az is, hogy türelem – rózsát terem. Nem kis bonyodalmat okozhat egy slendrián módon föladott pelenka, egy lazán megkötött cipőfűző, az alvás előtt megspórolt pisiltetés, és főleg: egy be nem tartott ígéret. A gyerekeket komolyan kell venni. Meghálálják!
Tanultam még egy sor olyasmit is, aminek az ellenkezőjét tanították az egyetemen. Ott a fejünkbe verték, hogy egy átlagos gyerek mikor fordul meg, mikor áll fel, mikor mondja ki ezt vagy azt a szót, hány hónapos korában milyen nyelvtani szerkezetet használ. Én a gyerekeimtől megtanultam, hogy nincs átlagos gyerek. Marci hét hónapos korában kezdett el forogni, Juli két és fél hónaposan. Ábel elmúlt egyéves, mire járni tudott, Juli tíz hónaposan szaladt. Marci pár hetesen végigaludta az éjszakát, Benő egyévesen, Juli kétéves korában. Marci aprónak, vékonynak született, de pár hét múlva majd kidurrant, olyan dagi volt. Benő és Juli nagyjából négykilósan érkezett, de csak első szülinapjuk táján duplázták meg a súlyukat. Megtanultam – így utólag –, hogy kár volt annyit izgulni, az ismerősök gyerekeivel összehasonlítgatni őket babakorukban. Mert mind a négyen egészségesek, okosak, szépek. Szerintem a legszebbek.
Ábelnél megfogadtam, hogy soha többet nem használunk cumisüveget. Marcinál azt, hogy száműzöm a lakásból a csecsemőmérleget. Benőnél megtanultam, hogy nem érdemes erőltetni a főzeléket. Julitól pedig – elég későn –, hogy a nevelés hatásánál egyes esetekben erősebb a temperamentum.
Sződy Judit

A harmadikkal kellene kezdeni?




Közvélemény-kutatást tartottam közeli rokonaim körében, szerintük mit kellett volna másképp tennem a gyerekekkel. Szerencsém volt, mert menet közben nemigen fordult elő, hogy kéretlenül véleményt nyilvánítottak volna, most viszont örömmel előterjesztették kritikus észrevételeiket. Húgom, öcsém, nagybátyám véleménye ugyanaz volt: túl sokat foglalkoztunk a gyerekekkel, mindig ők voltak/vannak a középpontban. Márpedig ez helytelen! Szerintük hagyni kellett volna, hogy küzdjenek, és sokkal inkább saját érdekeink érvényesítésére kellett volna törekednünk. Nevelési szempontból jóformán születése óta többnyire Füliről, a harmadik fiúról gondolják azt, hogy nála már megközelítettük a helyes arányokat és módszereket. Legnagyobbat pedig Matyinál, az elsőnél hibáztunk.
Hogy is volt ez Matyival? Huszonnégy évesek voltunk, mindketten egyetemisták, és bátran állíthatom, igazi szenzáció volt számunkra Matyi születése. Imádtuk, rajongtunk érte, és valóban kötelességünknek éreztük, hogy szinte minden percünket neki szenteljük. Matyi a nappal kelt, tehát beosztottuk, mikor melyikünk kel fel vele, hogy szórakoztassa a hajnali órákban. Napközben mindig beosztottuk, melyikünk játszik vele, ki viszi sétálni, kirándulni, s ki lesz az, aki leülhet tanulni vagy dolgozni. Tény, hogy elsőszülött fiunk már kétéves volt, amikor először fordult elő, hogy tizenöt percig elmélyülten, magában játszott. Felnőtt nélkül. Ugyanakkor az is tény, hogy egyévesen beszélt és bilibe kakilt, másfél évesen rövid kis történeteket adott elő, gyönyörűen rajzolt és gyurmázott, kétévesen már pelus nélkül rohangált, betéve tudta olyan állatok nevét, amikről mi azelőtt sosem hallottunk. Szókincse hihetetlenül választékos volt, s megszokta, hogy mindenki csak ájuldozik körülötte: „Őrület, miket tud ez a kicsi gyerek!” Kristóf születése után mindez csak picit módosult. Ő is igény szerint szophatott, mindenfelé magunkkal vittük. Továbbra is egész napos közös program állt a gyerekek rendelkezésére, hisz a korkülönbség nem volt olyan nagy. Oviba ötéves koráig alig vittük Matyit, hiszen otthon és a játszótéren remekül érezte magát. Ekkor már jóformán csak az éjszakai órákban maradt időnk munkára, tanulásra, meg hébe-hóba délelőttönként. Ennek ellenére elmondhatom, hogy soha olyan szabadnak, boldognak és kiegyensúlyozottnak nem éreztem magam, mint akkor. Az viszont tény, hogy másodszorra már mindketten meguntuk egy kicsit a bábos szerepjátékokat és a képeskönyveket. Mire Füli is megszületett, egyszerűen képtelenek voltunk ugyanazt nyújtani, amit annak idején Matyinak, elaludtunk az első mondatok után… Fülit viszont már elszórakoztatták a testvérei! Eleinte is szépen, nyugodtan nézelődött, figyelte, ahogy zajlik körülötte az élet, nem követelt soha semmit, amíg érdekeit sérelem nem érte, szelíd volt, amíg nem piszkálták, alkalmazkodott, mert talán érezte, így jut neki is a legtöbb a jóból. Amikor kétévesen oviba kezdett járni, még legalább háromszor szopott naponta, és annak rendje s módja szerint mindennap beletrottyantott a pelenkájába. Gyerektársaságban is remekül érzi magát. Vajon miért? Ő eleve ilyen egyéniség? Vagy mi lettünk érettebb, tapasztaltabb szülők? Ki tudja… Az viszont eléggé valószínű, hogy ha elölről kezdhetném, ugyanígy csinálnám: önfejűen és ösztönösen, tyúkanyó módjára. Nem okultam a hibáimból.
W. Ungváry Renáta

Ami jó a gyerekeknek is, nekem is




Nem tartozom a világot megváltani akaró, a karrier és család között kétségbeesetten vergődő nők közé. Ugyanakkor, bár mindig is érzékeny voltam gyerekügyekre, módszertani szempontból soha nem érdekeltek a legújabb nevelési divatok, sőt egyáltalán nem ösztönöz az, hogy mások hogyan csinálják. Egyszerűen teszem a dolgomat. Ha anyaként kellene jellemezni magamat, azt gondolom, erre a gyerekeim a leghivatottabbak, s ha eljön az idő, biztosan el is mondják véleményüket. Kíváncsi vagyok, hogy húsz év múlva mire emlékeznek, és mi az, amit másként tesznek majd, amikor már saját gyerekeik lesznek. Egyébként az életem legnagyobb sikerének a gyerekeimet tartom. Három van belőlük, így hozta a sors. Egyiket sem terveztük, csak szerettük volna, s amióta velünk vannak, azóta érezzük teljesnek az életünket.
Hogy az ember gyerekről gyerekre bölcsebb lesz? Valószínűleg így van, hiszen a hibák arra jók, hogy tanuljunk belőlük. És ki ne követne el hibákat? Bár igazság szerint nehéz kívülállóként értékelni saját anyaságomat. Azt gondolom, az a legtermészetesebb, hogy az ember magát tartja a világ legjobb szülőjének. Amikor huszonhárom évesen, egyetemistaként megszültem Esztert, kis túlzással állíthatom, azt sem tudtam, hogy mit kell csinálni egy gyerekkel, különösebben mégsem foglalkoztam a nevelés kérdéseivel, nem bújtam szakkönyveket, egyszerűen azt gondoltam, akkor vágjunk bele, majd csak lesz valahogy. Akkor sem, és ma sem hasonlítgatom magunkat másokhoz, és három gyerekemet is csak ritkán mérem össze, hiszen mind más egyéniség, más-más igényekkel. Ahogy elnézem kamasszá cseperedő lányomat és lassan iskolássá érő Berci fiamat, látom, hogy a szeretet, a sok együttlét és beszélgetés nem marad nyom nélkül; azt gondolom, a legkisebbel, Andrással sem lesz ez másképpen. A három gyerek legnagyobb tanulsága számomra az, hogy rájöttem, akkor működik minden könnyedén, ha sikerül összhangba hozni azt, ami a gyerekeknek és nekem is jó, nem pedig akkor, ha a külső elvárásoknak akarok megfelelni. Szerintem ez a jó anyaság titka, és ez az, amit csak bizonyos idő elteltével lehet megtanulni. Eleinte ugyanis nem hiszi el az ember, hogy egyes dolgok idővel elveszítik jelentőségüket, és fölösleges például azon idegeskedni, ha egyszer-egyszer elcsúszik az ebéd, vagy kimarad egy délutáni alvás, de abból sem kell drámát csinálni, ha egy dolgozat éppen nem ötös. Eszternél ez még számomra sem volt annyira egyértelmű, mint később Bercinél. Nem véletlen, hogy Andrásból, aki a legkisebb, sugárzik a kiegyensúlyozottság és a nyugalom.
Rozgonyi Sarolta