nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Magyar ápolók külföldön: “Nem lehet a munkánk értékét pénzben meghatározni”

"Hiába tanították az iskolában, hogy nem szabad kötődni a betegekhez, ez óhatatlan. Meg kell tanulni kezelni."
Czvitkovits Judit
Czvitkovits Judit
f Ajánlom

“Nem lehetne a munka értékét pénzben meghatározni” – Szilvia (diplomás ápoló, Ausztria, onkológia)

“Valamikor mentőtiszt akartam lenni, de akkoriban lányokat még nem vettek fel a mentőtisztire. Amikor szociális munkásként lediplomáztam itthon, sokáig nem volt munkám. Eldöntöttem, hogy ki fogok menni nővérnek, mert 22 évesen szeretném végre a jövőm építeni, így elmentem itthon, hogy legyen tapasztalatom, két évre egy neurológiai osztályra, aztán elkezdtem pályázgatni. Rengeteg nemleges válasz után (akkoriban még kellett a munkavállalási) írtam a munkaügyi központba Ausztriába, hogy munkát keresek, és ők adtak három címet, amiből egy összejött. Most már elmondhatom, hogy megbecsülik a munkám, de meg kellett küzdeni érte, rengeteg előítélettel találkoztam. Az elején én is sírva jártam haza, de ez már a múlt.

Jelenleg is Ausztriában dolgozom, napi 100 km-t ingázom. 2007 óta vagyok kint, idősek otthonában kezdtem, ami nyelvtanulás szempontjából ideális volt. Ott voltam három évig, majd 2010-ben váltottam: kórházban dolgozom, onkológiai osztályon.

Magyar ápolók külföldön:

Nem tudom, hogy meddig maradok… nehéz. Ezen az osztályon megismered a beteget, amikor bekerül, aztán jön a diagnózis és a további kezelési lehetőségek. Sajnos az eddigi hat év alatt kevés sikertörténet volt nálunk. Szélsőséges érzelmeket tud kiváltani az onkológiai munka: tehetetlennek érzem magam, tudom, hogy mi lesz a vége, és nem tudok segíteni. Ilyenkor mindenféle érzelem megfordul bennem – csak nem a szeretet. Aztán amikor a körülményekhez képest meg tudok adni mindent a betegnek, meg tudom őrizni az emberi méltóságát, támogatni tudom a hozzátartozókat, és szebbé tudom kicsit tenni az utolsó napokat akár egy-egy kívánság teljesítésével, akkor igen, akkor szeretem, amit csinálok.

Ez a hivatás csak annak megy, aki szívvel-lélekkel áll a betegei mellett, ahol bizony sok sérülés érheti, de ez másként nem megy. Meg kell találni a saját határait az embernek, hogy ne égjen ki idő előtt. Én itthon is így álltam a betegekhez havi 70 000 forintért. Nem tettem soha különbséget. De sajnos abból a pénzből nem lehetett jövőt építeni.

Emberi történet nagyon sok van, és a kolléganőkkel sokszor emlegetjük is a betegeinket, akik már nincsenek közöttünk, vagy egy-egy sztorit, ami adott beteghez fűződik, igen, lehet mosolyogni és kell is ezen a helyen. A körülmények itt mások, van mivel ápolni, nem kell külön engedély, ha speciális eszközök szükségesek. Minden létezőt próbálunk megtenni, hogy megőrizzük a betegek méltóságát, vigyázunk a lelki stabilitásukra, más szakemberek bevonásával is. Fontos, hogy ne adják fel idő előtt a küzdelmet.

Ausztriában is átalakult a rendszer, kevesebb az orvos, több munka hárul ránk, és nem lettünk többen egy műszakban – itt sincs kolbászból a kerítés. A fizetés fontos kérdés: én elégedett vagyok vele, bár néha azt gondolom, egy onkológiai osztályon nem lehetne a munka értékét pénzben meghatározni, pláne azoknál a nővéreknél, akik gyerekonkológián dolgoznak.

Magyar ápolók külföldön:

“Gyerekkorom óta az egészségügyben szerettem volna dolgozni” – Katalin (felnőtt szakápoló, Svédország)

“Svédországban dolgozom 2015 májusa óta. 2009 áprilisában kezdtem az iskolát is és a munkát is, az úgynevezett közmunkaprogramban indultunk elsőként az országban. Nagyon szeretem a munkám. Gyerekkorom óta az egészségügyben szerettem volna dolgozni, de 14 éves koromban a szüleim nem engedtek az egészségügyi szakközépiskolába, helyette a közgázba kellett mennem. Az élet szerencsére úgy hozta, hogy mégis sikerült elvégeznem a szakápolói tanfolyamot, és ebben a hivatásban dolgozhatok. Nagyon szeretem a munkámat.

Számomra ez egy életforma. Persze az ember bemegy a kórházba és ellátja a feladatát, szívvel-lélekkel, de ha befejeződik a műszak, attól még ápoló marad az ember. Az iskolában megtanultuk, mi is a betegmegfigyelés. Sajnos ezt nem tudja a munkaruhával levenni az ember. Az utcán is látom az emberek bőrét, testtartását, járását. Látom, hogy kinek milyen problémája lehet. A családban szintén. Tehát számomra 24 órás szolgálat, jó értelemben.

Ehhez a hivatáshoz elsősorban gyomor kell. Az anyukám azért sem engedett annak idején az egészségügyi pályára, mert hogy itt mennyi vér van, meg meghalnak az emberek, meg három műszakban kell dolgozni. Igen, van vér, meg egyéb testváladék, de engem ez nem zavar. Másodsorban kell érdeklődés a gyógyítás és ápolás iránt. Tanulási vágy. Egy kis empátia is elfér, és kell hozzá humor.

A sikertörténetekből sok erőt lehet és kell meríteni. Persze a mi szakmánkban nemcsak az számít sikertörténetnek, ha gyógyultan hazamegy a beteg, hanem az is, ha elégedett volt a munkánkkal. De a folyamatban lévő ápolások is ösztönzően hatnak, mert tudom, hogy ha holnap is megyek dolgozni, a betegeimért sokat tudok tenni, hogy jól érezzék magukat, és tudjanak gyógyulni.

Magyar ápolók külföldön:

Nagyon sok emlékem van. Hiába tanították az iskolában, hogy nem szabad kötődni a betegekhez, de óhatatlan. Ha valakit ápol az ember, egyfajta kötődés alakul ki. Ezt meg kell tanulni kezelni. Ezekből az esetekből tanul az ember, hogy na, milyen jól csináltam, legközelebb is így kell ápolnom, hogy jól érezze magát a beteg.

Sajnos már nagyon kevés ápoló van az egészségügyben, a betegek pedig talán többen is, mint előtte, hiszen elöregszik a társadalom. A saját egészségem került veszélybe a túlterheléstől. Havonta 200 órát kellett dolgozni, a túlórát nem fizették ki, mondván, le kell csúsztatni. Sajnos az egyik nappalos műszakban már nem jött senki mellém dolgozni, és egyedül végeztem a nappalos műszakot, 36 beteggel. Ekkor erőltettem meg a kezem, 2 hétig nem tudtam dolgozni. A főnővér könyörgött, ne menjek el táppénzre, legalább most le tudom csúsztatni a túlóráimat. A család nem nagyon látott. Akkor jött az elhatározás, hogy ha úgysem láthatnak, akkor olyan helyen kellene dolgozni, ahol azért meg is fizetik a munkámat. Akkor jött az elhatározás, hogy külföldre KELL menni.

Nem tudtam semmilyen nyelvet, így ez nem korlátozott, hogy hová menjek. Találtam egy céget, ahol megtanították a nyelvet, addig is kaptam egy kis ösztöndíjat, most fizetik az úti költségemet, leszervezték a munkahelyet, és fizetik a szállásomat. Az életkörülményeket, a munkát, a nyelvet könnyű megszokni. A családnélküliséget viszont nem lehet.

Itt is hasonlóak a protokollok, a szemlélet, mint Magyarországon, csak itt van megfelelő számú személyzet, és így van idő a szabályokat, protokollokat betartani. Itt is nagyon fontos a beteg, ő áll a középpontban, de nagyon fontos az is, hogy a dolgozó ki tudja pihenni magát, elégedett legyen a környezettel, mert akkor tudja pontosan, precízen ellátni a munkáját. Ha nincs megfelelő létszámú személyzet, és nem tud a főnővér máshonnan biztosítani, akkor kevesebb beteget fogadunk. Ha túlterheli a kollégáit, akkor a betegek jogai is sérülhetnek. A háttérben a szociális rendszer is jól működik. A kórházat tényleg arra használják, amire való: gyógyításra. Ha valakinek már nincs szüksége a kórházi kezelésre, összeül a család, a beteg, az orvos, a szociális munkás, és megbeszélik a továbbiakat. Számtalan lehetőség van, hogy testre szabott ellátást kapjon a továbbiakban a beteg.

Lehet, hogy még rövid idő telt el, mióta külföldön dolgozom, de kellemetlen élményem nem volt. Itt minden beteg kedves nekem, mert mindegyikre megfelelő időt tudok fordítani, tudok velük beszélgetni, meg tudom ismerni a hátterüket. Várakozáson felüli a megelégedettségem. Remélem, hogy hamarosan a férjem is itt lesz velem, és együtt tudunk itt dolgozni.”

“Addig végzem ezt a munkát, ameddig örömet, belső megnyugvást jelent számomra” – Énlil (diplomás ápoló, Németország, idősek otthona)

“Másfél éve dolgozom Németországban idősgondozóként, ápolóként egy idősek otthonában. Alig pár szót tudtam németül, amikor másféle éve elkezdtem dolgozni, és már pár hét múlva a nevemen szólítottak olyan betegek, akik csak a »Schwester, Schwester« (magyarul: nővér) megszólítást használják általában – hozzáteszem, azok, akik dementiában szenvednek.

Magyar ápolók külföldön:

Számomra ápolónak lenni egyet jelent megtapasztalni azt, hogy mi az az úgynevezett »szolgálat« Isten és embertársaink felé. Nem én választottam ezt a hivatást, az élet alakította így. Nem tudom, meddig maradok, nem tervezek, addig maradok, ameddig örömöt, belső megnyugvást jelent számomra. 

Hogy kiből lesz jó ápoló? Számomra abból, aki tud szeretni, másokat elfogadni éppen úgy, abban az állapotban, ahogy éppen vannak, minden lelki, szellemi és fizikai megnyilvánulásukban, együttérezni, és mindezen túl gyengédséget, biztonságérzetet és vidámságot adni. Mély alázat, hit, önfeláldozás, szeretet, őszinte, mély empátia, hatalmas fizikai és lelkierő kell ehhez a hivatáshoz, amiben a legnagyobb erő a hála mosolya azokon az arcokon, azokból a szemekből, ahol az emberi elme már csak halványan pislákol, a fizikai test alig mozdul, de a lélek fénye még mindig ragyog, érez és hálás.”

Keressük meg együtt az ország kedvenc ápolóját! Várjuk a jelöléseket október 26-áig!

Ápolók az NLCafén!

Olvass tovább

{PostTitle}

Megosztás Facebookon