“Másfajta” evészavarok

Az ételekhez és az étkezéshez való torz viszonyok palettája azonban sokkal több színt ismer, mintsem hogy a fenti két, állandóan emlegetett diagnózis alá beszuszakolhatnánk az összes variációt. Azt, hogy mit, mikor és hogyan eszünk, mit utálunk, valamint azt, hogy honnan betegség és miként kezelhető egy étkezési zavar – ezt járja körbe a Zone Clubon már régóta sikerrel vetített Freaky Eaters (Evészavarok) című műsor.

Az évadonként változó műsorvezetők sorában az első páros Natalie Savona táplálkozási szakértő és Benjamin Fry pszichológus volt, ők foglalkoztak az első évad pácienseivel. Egy rész egy-egy újabb problémás „rossz evőt” mutatott be, és indított el a gyógyulás útján.

Milyen problémákról van itt szó valójában? Olyan, javarészt gyerekkori traumák során bevésődött fóbiákról, gátlásokról és kényszerekről, amelyek végeredménye egy teljességgel egészségtelen, adott esetben csak pár ételre vagy alapanyagra korlátozódó, kényszerű monodiéta lett. Hogy érthető legyen: például az első évad negyedik részében Adriant ismerjük meg, aki gyerekkora óta nem hajlandó mást megenni, csak egy bizonyos konzervételt (paradicsomos spagetti-„gyűrűket”), pirítóst, néhány édességet és chipset. Semmi friss zöldség, se hús, se hal, se gyümölcs – el lehet képzelni, milyen az egészségi állapota… de nem is kell elképzelni, ugyanis a műsor alapkoncepciója szerint átfogó orvosi vizsgálatokkal felmérik a beteg állapotát, majd Natalie az ételek bemutatása, megismertetése, megszerettetése felől, Benjamin pedig a probléma lelki gyökereit keresve igyekszik segíteni. Hihetetlen látni, ahogy Adrian még egy mazsolától is öklendezni kezd, még az sem csúszik le a torkán.

Adrian és a paradicsomos konzervek

Ami nem is csoda, hiszen ahogy halad előre a műsor, ahogy egyre jobban megnyílik Benjaminnek, kiderül, hogy miként zajlott náluk otthon az étkezés. Hiába látunk egy felnőtt embert, ott és akkor egy kisfiú meséli el, tényleg szívszorítóan, hogy az anyukája hiába tudta, mit nem szeret, mindig minden ételt csak összekeverve adott neki. Mindig összevágta és összekeverte az utált ételeket azokkal, amiket a kisfiú hajlandó volt megenni – és így lettek a családi ebédek pokollá, hiszen órákig próbálta kiválogatni az összekevert ételből azt, amit megenne. Erre anyu legközelebb még jobban összekeverte, ő még többet szenvedett, sőt már előre, az ebéd előtt görcsben volt a gyomra.

A műsor pszichológusa pedig pont ehhez, a lelkek kinyitásához ért. Amikor – egy másik részben – elviszi a kórosan nassoló Rachelt és szüleit a tengerpartra, és ott a békében, nyugalomban leültetve a családot, ráveszi őket, hogy végre beszéljék meg, mondják ki, éljék át, akkor jól látni: ez a család önmagától sosem volt képes erre. Soha nem kérdezték meg őszintén, hogy mi a baj, miért nem eszel „rendesen”, mit kompenzálsz a rengeteg csokival… Nem, igazából sosem kérdezték, legfeljebb számon kérték, rendreutasították, legorombították, de soha nem akartak róla beszélni. Ott és akkor meg végre megnyitják a csapot, és évtizedes keserűséget engednek ki.

A nassoló Rachel

Az Evészavarok minden esetleges manírossága és „csináltsága” ellenére nagyon hasznos műsor. Van konkrét és perszonális haszna: a sokévnyi szemétevés után friss zöldséget, húst kóstoló fiatalember, az étteremben a krumpli és a kenyér helyett végre más ételeket is rendelő lány élete jobbra fordul. De van általános, a közvéleményt befolyásoló haszna is: a valóban nehéz sorsú anorexiás és bulimiás kamasz lányok problémái mellett végre tudatosítják a szélesebb nyilvánosságban, hogy léteznek még hasonlóan veszélyes, de a médiában egyáltalán nem tárgyalt evészavarok is. Végre arról is beszélünk, mit okoz, ha végigordítják egy kisfiú ebédjét, mert nem annyit és nem azt eszik, amennyit és amilyen ételt a szülei „normálisnak” tartanak. Végre azokról is szó esik, akiket tömtek, akikbe diktálták a falatot, akiknek ízlést és mennyiséget írtak elő, mintha lehetne úgy enni, hogy megmondják, mit kell szeretned, és mennyire.

Végre van olyan műsor, sőt a Zone Clubon rendszeresen ismétlik is, amely akár a Nők Lapja Cafe olvasóit is elgondolkodtatja: biztos, hogy a fiam rossz evő? Vagy lehet, hogy én vagyok rossz etető?