Amikor az idő zavartalanul a miénk – Winkler Nóra ünnepi különvéleménye

Pár hete még 18 fok volt, könnyű zakóban rohangáltunk, volt, akit vietnami papucsban láttam, miközben az üzleteket karácsonyfagömbökkel kezdték dekorálni. Akkor még elég átélhetetlen volt, hogy az ünnepekre készülődünk. Szeretem, hogy esik a hó. Olyan, mintha az ég figyelmeztetné azokat is, akik adventi koszorúfonás helyett cikkeket írnak és bejglirecept-cserélgetés helyett utolsó pillanatra hagyott év végi papírhalmokat tologatnak a munkaasztalon, hogy na jó, elég, vége, itt a karácsony. Imádom ezt a szakaszát az évnek. Kijelölni, melyik lesz az utolsó munkás nap, fokozatosan beleírogatni a kis noteszomba, hogy kinek mi lenne jó ajándék, egyeztetni családdal, barátokkal, kivel mikor ülünk együtt végre hosszú órákat, csomagokat bontogatva, borozva, finom sütiket eszegetve. Gyerekkorunkban a húgommal már szeptemberben elkezdtük élére rakni a zsebpénzt, üvegvisszaváltó-pénzt és kockás füzetben könyveltük, mennyink maradt egy nagyobb bevásárlókör után. Napokig csomagoltunk, persze titokban, és kerestük a lakás zugait, melyik tud elnyelni ennyi temérdek, kunkori szalaggal átkötött ajándékot.
A barátaink tudták, Winkleréket szenteste éjfélkor is bőven lehet hívni, kizárt, hogy végeztek volna az ajándékátadással. És tényleg. Mivel annyira izgultunk, hogy jó-e, tetszik-e, egyenként bontottuk ki őket, hosszasan elmesélve ki, hol, mikor talált rá a tökéletes darabra. Vannak családi fotóink, ahol hajnali hármat mutat az óra, apukám ünnepi ingében alszik a fa alatt, mi nők, mamámmal együtt pedig élénken magyarázunk. Ma már persze ez nem így néz ki, a fő bontogatók már a kisgyerekek és mi, nagyok, annak örülünk, hogy együtt vagyunk. Karácsony előtti estéken megmaradt a közös főzés, bejglitekerés, menüegyeztetés, a konyhaablak mindig párás, mert a sütőben folyton készülnek a linzerek, diós csókok, a gyerekek kiskötényben segítenek, ami persze órákkal megnöveli a munkát, sőt néha túlszórják a lisztet, de mi ezt annyira imádjuk, hogy semmi se zavarja meg a hangulatot. Imádom a karácsonyt, a rákészülést, a nagy napot, az együttlétet, látni, hogy a másik mennyit gondolt ránk, míg mi őrá, a fényeket, a vacsorákat, a bejglikómás másnapot, hogy fogynak a csomagolópapír ívek, szép ruhába öltözni, az időt, ami ilyenkor végre zavartalanul a mienk.
Apukám néha még most is lepihen, feje alá tesz valami puhább csomagot, ha hosszúra nyúlik az este, mi meg boldogan nosztalgiázunk, milyen jó volt akkor, és most is mennyire az.