Aki nincs velünk, azért gyertyát gyújtunk

A karácsony nekem pár éve kicsit mást jelent, mint korábban. A készülődés már novemberben elkezdődik: vadászom a kissé kedvezményesebb repülőjegyekre. Három éve nagyon rajtavesztettem: iszonyú drága volt a kis kiruccanás, elfelejtettem, hogy ez az időszak nem a fillérekért flangálás ideje. Nos, idén is kicsit késő lett már, de sebaj, ez a kis trip kihagyhatatlan. Az ünnepeket és az előtte lévő pár napot menetrendszerűen Londonban, Bristolban és Burton am Trentben töltjük: húgom, húgom pasija, a kinti család, meg én. A gép Londonban landol, ott tombolunk, és a kimaradt ajándékokat megvesszük, Bristolban szintén haverokkal bulizunk, majd irány a családi fészek. A ködös Albionban kicsit más a forgatókönyv. A szentestét nem töltik otthon halvacsorával egybekötve, bejgligőzben, mint nálunk, ehelyett verbuválódik egy nagy csapat, és végigjárjuk a helyi kocsmákat, kellemes karácsonyt kiabálva, és mindenkivel összekoccintva legalább egyszer. Ez a túra általában hajnalig tart, aztán zsupsz az ágyba. Ám reggel tízre már a fenyő alatt a helyünk, pizsamában, szétcsapatva, smink nélkül, és kezdődhet az ajándékozás. Majd mindenki kap egy órát, hogy rendbe szedje magát, és indul az evés-maraton. Először persze az ebéd, majd jönnek a rokonok, délutánig. Aztán mi is összekapjuk magunkat, és megyünk a messzebb lakó hozzátartozókhoz. A program zseniális: mindenhol közös éneklés, majd társasjátékozás, aztán ivás hajnalig. Tavaly ordas karaokepartival zárult a dolog – frenetikus volt. Huszonhatodika a híres kutyafuttatás napja, amikor is a parkok megtelnek ebekkel és gazdijaikkal, valamint a kutyusokra fogadó tömegekkel. Majd irány a város. Angliában ugyanis már ezen a napon kinyitnak az üzletek – de még hogy! Kezdődik a maximális kiárusítás! Én mindig fél bőrönddel megyek, és túlsúllyal utazom haza (nem a kajálások miatt, bár az sem elhanyagolható). Másnap indulunk haza a tébolyult tíz nap után, mint egy vert sereg. Itthon a saját famíliánkon és a barátokon van a sor: szilveszterig végigjárunk mindenkit. A nagyszüleim igen nehezen értették meg eleinte, hogy nem itthon, nálunk ünneplünk, de mára már elfogadták, és várnak később a pontyokkal megrakott asztalnál. Korábban, egészen huszonöt éves koromig a gyerekkori forgatókönyv működött. Anya elküldött minket apával moziba, és mire hazaértünk, már várt a trakta. Éjfélkor koccintás, régi karácsonyi dalok éneklése. Szerettem ezeket a szép estéket. Aztán változott a helyzet, és évekig nálunk a volt az úgynevezett Magányosok Karácsonya. Én főztem mindenkire (ezt azért el lehet képzelni), és jött, aki egyedül volt, barátnő, barát, idősebb rokon. Éjfélkor mindig tarot-ból jósolt a barátom, megnéztünk valami szép filmet, majd iszogattunk hajnalig. Ez mindenkinek nagyon rendben volt így: én azért találtam ki, mert a barátom nyilván a kisgyerekével töltötte ezt az alkalmat (mert ugye a kicsiktől nem szabad elvenni ezt a csodát, amire egész évben vártak, nekünk, felnőtteknek meg kicsit mindegy is…), csak éjfélre jött meg, így addig én is jól érezhettem magam. Eddig minden karácsonyom, ha másképp is, de gyönyörű volt. Remélem, idén is az lesz. Egy kis szomorúság sajnos mindig van azért. Több mint tíz éve éppen karácsonykor halt meg a nagypapám, és ez lesz a második ünnep, hogy édesapám sincs velünk. Nekik mindig gyertyát gyújtunk, és közösen üzenjük, hogy gondolunk rájuk, és hogy nagyon hiányoznak az asztal körül…