Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Nem vigyáznak az unokákra
Létrehozva: 2012. július 11. 10:11
Csak kiváncsi vagyok, hogy ez gyakori probléma-e, vagy rtikaság.
Az a helyzet, hogy itt a vakáció, és se az én szüleim, se az anyósomék nem vigyáznak a gyerekekre. Egyikük 7 másik 5 éves, elég hosszú a szünet, mi minden szabinkat velük töltjük, táborban is voltak, de így is van 2-3 hét amikor egyszerűen már nincs hova tenni őket. Kézefekvő lenne a megoldás, hogy a nyugdíjjas nagyszülők vigyazzanak rájuk, de nem szívesen vállalják, Már kellemetlen megkérni őket. Eddig összesen 1,5 napot "kaptunk" tőlük nyögvenyelősen. Azért nem értem az egészet, mert egyébként tök türelmesek, amikor együtt vannak, úgy tűnik jól érzik magukat velük.
Gyerekkoromban heteket töltöttem a mamáékkal, mi sem volt ennél természetesebb. Igaz, akkor még korábban nyugdíjba mehettek, anyukám sajnos még a munkahelye miatt nem tud segíteni.
Megértelek. Nagyi korba értem, unoka még nincs.
-------------
Amikor én voltam kicsike, anyám itthon volt, nagyapám is élt, velünk élt, pesztrálgatott. Aztán anyám is elment dolgozni, a keresztanyámnál voltam sokáig, fejtől-lábtól aludtunk 3 unokatesómmal, aztán egyedül voltam hagyva otthon olyan 5 éves koromtól. Anyám megszabta a határokat, mert nagymamám nem vállalt, neki meg dolgoznia meg kellett. Utána jött az öcsém, anyám megint otthon volt, aztán nyolc éves koromtól én voltam, aki vigyázott MINDIG az öcsémre, enni adott neki, felöltöztette, satöbbi, amikor a szülők nem voltak itthon. Egészen pontosan: ha anyu nem volt itthon, mert apám ilyesmivel sosem foglalkozott (női meló, tartotta).
----------------
Amikor nekem született a fiam, apám kerek-perec megmondta: amíg nem lesz szobatiszta, ne vigyem oda úgy, hogy ott is marad nélkülem. Ezen megütődtem, aztán nem is vittem, amíg bölcsis, ovis volt. Azt a 6 hét szünetet áthidaltuk a férjemmel. Az iskolát nem tudtuk. A gyerek 7 éves korára apám nyugdíjas volt (anyám dolgozott), és elvállalta a kisfiút. Örült neki, együtt gazdálkodtak, eszembe sem jutott megszabni, hogy mit tehet, mit nem a gyerek idejével. Nem hiszem, hogy kreatív nagypapa volt a szó mai értelmében, ugyanakkor mentek ki a Róka-földre (mert a gyerek rókát látott ott, és azóta az a földdarab Róka-föld:), arattak, kapáltak, kaszáltak, kocsmába jártak, cseresznyézni, az öcsém megtanította barkácsolni, nagyanyja kényeztette kedvenc ételeivel. Egészen 14 éves koráig ment nyaranta anyuékhoz, aztán "uncsi" lett neki az egész.
------------------
Volt egy ismerősöm, aki a két unokájával volt elborulva, a nagyobbat hozta-vitte foglalkozásokra, iskolába/ból, altatta a másfél éves kicsit, pelenkázta, satöbbi és mérhetetlenül fáradt volt ettől. És nem mert nemet mondani a lányának, mert ez nekem kötelességem, tartotta a hölgy. Én akkor még nagyon fiatal voltam, éppen csak pár éves volt a fiam, de már akkor disszonánsan hangzott tőle a fülemben a kötelességem nekem ez szófordulat. Nem láttam az életükbe, de akkor is...
-------------------
Most itt állok félévszázadosan és értem, amit háborogsz - ugyanakkor, ha arra gondolok, hogy nekem kell rohangálni egy két-három-négy éves után, megborzongok. Látszólag semmi bajom, ha rám néznél, azt látnád, kicsattanok. Semmi nem utal rá, hogy már egyre nehezebben gyógyulnak máskor bagatell történéseim, pl. most januárban elestem, és még mindig sántikálok, ha többet kell mennem 200 méternél egyfolytában (voltam orvosnál, mielőtt felhozod:) Türelmem van, energiám is, elvileg olyan nagymamának készülök, akinél nem gond egy-két hét (kellően kreatív is vagyok), ha itt az unokám, de bizony ha nem fogom bírni akár idegileg, akár fizikailag, akkor nem fogom bírni, és a fiamnak akkor más megoldást kell majd találnia.
Szép a bundája!
Akkor a lányod lopta el Bocit... :-)))))) hasonlítanak egymásra, ugye?
Igyekszem türelmesnek lenni, de nagyon nehéz.
De most úgy tűnik nekem kell megtanulnom időt és teret hagyni neki, hogy ő nyisson felénk...
Nem...nem... nem
Ő a lányom cicája...
az enyém ilyen
Elloptátok a cicánkat? :-))))
Sokan elolvashatnák a hozzászólásodat, tanulságos. Apukádnak még időre van szüksége, légy türelmes. Pedig hát neki is könnyebb lenne, ha az unokájával többet lenne, könnyebb lenne átvészelni ezt a nehéz időszakot.
Nagyon cuki baba ,szép kislány! Biztos nagyon hiányzik! Ez az egy unokád van? Nem tudsz a közelükbe költözni? Mi nemrég költöztünk az unokánk közelébe, nagyon jó, sűrűn láthatom a kicsit. Nem bántuk meg,hogy elköltöztünk onnan, ahol már 39 évet leéltünk. Holnap jönnek hozzánk, már alig várom, pedig jaj de eleven a kisfiú, egy percet nem tud nyugton ülni, mindig a sarkában kell lenni, nehogy baja essen.
Olvasgattam a topikot, és arra döbbentem rá, sokszor kicsit megkésve tanuljuk meg értékelni azokat a dolgokat, amik magától értetődőnek tűntek addig.
Én is úgy éreztem nagyon sokszor, hogy az anyukám rám/ránk telepszik.Függetlenségre vágytam.
Az unokáját imádta, sokat vigyázott rá, aztán idén januárban, 51 éves korában, hirtelen elment közülünk.A mai napig szinte felfoghatatlan, és szeretném visszapörgetni az idő kerekét.Bárcsak most is "ránk telepedne".
Hagynám boldogan, csak velünk lehessen.
De erre mindig csak utólag jön rá az ember.
Apukám még él, ő nem vigyáz az unokára, nem ajánlkozik, pedig nem lakik messze, nyugdíjas, ideje van, mégis begubózott.
Ritkán, sajnos.
Egy országhatár választ el. Most hét hónapos.
Kedves Éva!
Sajnálom, hogy a fiad így eltávolodott tőled.
Szerintem egy bizonyos életkor felett az a természetes, ha az ember külön költözik a szüleitől, de azért a jó kapcsolat megmarad, amiért mindkét félnek tennie kell.
Mikor főiskolára mentem, nemcsak a szüleim házából, a városból is elköltöztem, az addigi otthonomtól több, mint száz km-re kerültem. Az elején nagyon szokatlan volt, de segített felnőni, és az elején hetente, később két hetente hazajártam.
Azóta eltelt húsz év, már nekem is gyerekeim vannak, de nagyon sokat találkozunk, és azt hiszem erre mindannyiunknak szüksége van.
Remélem, a fiad visszatalál hozzátok, és rájön, attól, hogy felnőtt, még a szülei vagytok...
Szerintem szomorú...
Én sem értem, hogy ha felnőtt lesz valakiből miért alakul úgy, hogy a szülőkkel való kapcsolat néha megszakad, vagy elég felületessé válik.
Mindenki rohan, dolgozik, karriert épít, vagy már pihenni vágyik, és elsiklik a legfontosabb, legszebb, és legértékesebb dolgok felett...
Nem látja felnőni az unokákat, azokat a gyerekeket, akik az ő utódai is... mert az élet elszáll a fejünk felett, és vannak nagyon szép és értékes pillanatok, ilyen résztvenni egy kisgyerek életében, akinek átadhatjuk azokat az értékeket, amik számunkra a legfontosabbak... és ha ennek egy Nagyszülő nem akar részese lenni, azt csak sajnálni tudom...
(Egyébként én is 39 vagyok:)
Persze, hogy nem temetem.
Csak magamon is érzem, hogy hogy változom az évek múlásával.
Hát örülök, hogy valaki -te- érti, miről beszélek. Nekem sem volt igazi az örömem, mert éreztem, hogy ő is eléggé bizonytalan. Tervezett gyerek volt, de kissé hamarabb jött a tervezettnél. És én aggódtam a gyerekem miatt. Mert kissé megijedt. És nem a picire gondoltam a hasában, az unokára, hanem a gyerekemre, akinek meg kellett birkoznia valami újjal. Valami testi-lelki nehézséggel.
Nekem 2 hétbe telt, ameddig személyesen kezembe foghattam a picit. Én egy határral errébb élek, és a lányom nem igényelte, hogy az első napokban ott legyek. Azt mondta, ők, hárman össze kell szokjanak, aztán jöhetünk mi. Megsértődtem? Kicsit igen. De igaza volt. Két hét után egy teljesen összeszokott kis családot találtam.
Hol írtam én olyat, hogy 60 éves kor alatt valaki nem lehet beteg ?
Az jutott eszembe, míg a hozzászólásodat olvastam, hogy pár éve egy Nők Lapjában volt egy nagyon jó cikk, hogy mikor kell elengedni a gyerek kezét. Te megtetted, és jól tetted szerintem, a fiad talán még nem érti, nem érzékeli, hogy mit tettél érte, hiszen megbántva van, de véleményem szerint csak így tudott a saját lábára állni, gondoskodni önmagáról, megállni az életben, és a saját életét élni. Ezt kevés szülő tudja megtenni, pedig ezt kellene mindenkinek, időben elengedni a gyerek kezét, hogy gondoskodjon magáról. Sok külföldi országban divat, hogy 20 éves kor körül elköltözik otthonról a gyerek. Itthon a mai fiatalok nem hogy elköltözni nem akarnak, de sem párkapcsolatot, pláne nősülést, férjhez menést nem terveznek. Tudom sok akadálya van az önálló életnek, sajnos én is tisztában vagyok vele.
Én is elkövettem azt a hibát az egyik fiunkkal, hogy azt hittem az a jó, ha nem szólók a költségek miatt, hátha magától rájön, hogy be kellene adni a közös kasszába, amikor párja lett akkor pedig ahol tudtunk segítettünk, főztem annyit hogy nekik is jusson stb.stb. A vége az lett, hogy azt kaptam a fejemhez, hogy erőszakos vagyok, mert ők nem úgy esznek - pl. nem délben ebédelnek, hanem késő délután , vagy ahogy eszükbe jut - én pedig szerettem volna a délelőtti főzés, majd mosogatások után - mert soha nem segített sem ő, sem a párja mosogatni, elpakolni - délután leülni, beszélgetni velük. És lehetne sok mindent leírni, hogy fordult a jó indulatnak, segítésnek szánt cselekedetünk visszájára. Szépen leszoktam mindenről, úgy beszéltük meg a férjemmel, akkor adunk, akkor csinálunk vmit, ha ők kérik és kész. Most ez van, ha kell vigyázunk az unokára de nem ajánlkozunk semmire. Sokszor fáj a szívem, mert sütnék, főznék, várnám őket tárt karokkal, sok szeretettel, de hát ez most nem kell nekik. Sokat változnak a gyerekek, amikor önálló életet élnek, párjuk lesz. Sok barátunk panaszkodik, hogy a sok szeretetben felnevelt, gyermek mennyire megváltozik egy párkapcsolat kialakítása után a szülei irányában. Ez nagyon érdekes, sok topicot olvasok amiben az anyóst szidják, biztos van benne sok igazság is, de...szerintem amikor hozzámegyünk egy emberhez, összekötjük az életünket, akkor vele az egész családját is megkapjuk, és ezt kellene tudni kezelni a pároknak, nem szétválasztani családokat, haragot szítani egymás között. Mi is nagyon szeretjük a fiunkat és természetesen unokákat is, de kell egy vonalat húzni, mert van saját életünk, programjaink, és igen is jár nekünk az élet most már kicsit naposabb oldala is.
Értem, de nálunk nem volt csillagfényes terasz, ahová kiüljünk, négyig, fél ötig dolgoztam, utána összeszedtem a gyerekeket, cigöltem valük hazafelé a boltból, főztem másnapra. A férjem pedig olyan "érdekes" beosztásban dolgozott, hogy ritkán volt velünk estefelé, csak ha szabadnapos volt. Viszont tudom miről beszélsz, mert láttam nálatok olyan nagy hodály boltot, ahol a pult túloldalán állt két eladó, egymástól vagy 5 méterre, egyik előtt sor állt a kenyérért, másik előtt a tejért. És mögöttük az üres polcokon, itt-ott elhelyezve néhány konzerv...(((
De akárhogy is volt, meg nehéz, sokkal nehezebb, mint a mai fiatalok el tudják képzelni, akkor mi voltunk a fiatalok---és most nem tudom, mit kéne kiemelni, a "fiatal" szót, vagy a múlt időt..)))
Ismét nagyon tetszik a hozzászólásod. Különösen az a része, hogy a nagyszülőnek és unokának a kicsi születésétől fogva ismernie kell egymást és alkalmazkodni. És igen, hallgatni fog a nagyira, mert ismeri, de az a tapasztalatom, hogy az a gyerek, aki hallgat a nagyira, az a szülőjére is hallgat.
Talán a mai nagyszülők azért ódzkodnak annyira az unokáiktól, mert túlságosan is önfejűvé nevelik /nem-nevelik őket a mai szülők. Nekünk nem volt kérdés, hogy szót fogadjunk a nagyinak, de a szüleink szavát sem engedhettük ki a fülünkön.
Tehát ha az ember hosszú távon szeretné, hogy a gyerekét a nagyszülőre is bízhassa, akkor erre is tekintettel fegyelmezettebb gyermeket kell nevelnie. Ami egyébként nem fog ártani a gyereknek. Esetleg még a tanulásban, munkájában is hasznosítani tudja majd az önfegyelmet...
Ami a hatvanasokat illeti, talán nem kellene még feltétlenül "temetni" őket. Nálunk mindegyik szülő 66-67 éves koráig dolgozott, volt, aki 69 évesen köszönt el végleg, igaz, már csak heti 2 napot töltött munkahelyen. Másrészt viszont, mi tényleg késő-negyvenes nagyszülőket kreáltunk a korai (? - nézőpont kérdése) gyerekvállalásunkkal, így ők hetvenes éveikre dédunokákat várnak már...
Türelmesen böngésztem végig félig a topickot, és közben saját helyzetemen gondolkodtam. Szeretem a fiamat.
24 évig együtt is laktunk. Sokáig lusta volt, fizettem 3 évig a diplomáját, aztán meguntam, hogy se diploma, se munka, pedig mind a kettőnek itt lenne az ideje, csak lébec, és sorsára hagytam pár éve egy havi megélhetéssel és egy saját lakással a kezében. Rögtön talált munkát, és finanszírozta onnantól a megélhetését. Talán már van diplomája, talán meg is nősült pár hete, nem tudom, mert amikor legutóbb beszélni akartam vele, közeledni, "nem ért rá". Bizony, megvontam a vállam, hogy én megpróbáltam gyermekem.
Mert velem sem lehet mindent. Amíg együtt éltünk, napi több órás beszélgetések, figyelem, törődés a dolgai iránt adott volt. Szelíd, máskor szigorú szeretet. Irgalmatlanul fárasztó éveket jelentettek nekem a kamaszkorból fiatal fenőtté válása. Emelt rám indulatában széket, ott kellett állnom rezzenéstelenül tőle fél méterre, mert ha gyengeséget tapasztal, akkor lesújt vele. Sosem hitte el nekem, hogy magára fogom hagyni a saját érdekében, mert nekem egy fiatal, életerős bika ne élősködjön. Rajtam sem. De mindezek nem számítanának, ha nem láttam volna, hogyan bánik a nagyanyjaival. Az egyikhez "csak levenni" járt, a másikat szégyenli és bár szereti, de folyton kineveti.
Nem tudom, hogyan lesz, ha lesz unokám. Jó lenne kicsit belőle kapni, de ha nem, hát nem, én egy lépést sem megyek utána. Majd eljön ő, amikor akkora lesz, hogy magától kíváncsi lesz rám. És onnantól, ha megismer és megismerem, ÉS ha méltók leszünk egymásra, gyakran látjuk majd egymást...
Igen, most reggeltem, hogy mindezt leírhassam. Aki rám ismert, hallgasson, aki nem, okuljon... nem dőltem kardomba a jelenlegi helyzettől, élek és úgymond, másik "családot" szerveztem magam köré, ahol becsülnek és jóérzéssel tekintenek rám, kölcsönösen számolunk egymással.
Tudod Eda, még az én lányom is mondott ilyesmit. És, természetesen, én is háborogtam miatta. Merthogy nálunk mégcsak nemis banánért álltunk sorba, hanem kenyérért, és mostuk-vasaltuk a textil pelenkát, amit meg kellett varrni, hogy egyáltalán legyen....stb...
Aztán elgondolkodtam....habár életem rémálma volt a hajnali felkelés....mégis....fél 3-ig dolgoztunk, fél négyre otthon voltunk...apu is! miénk volt a délután... az este...későn fekvő emberek vagyunk...az estéink voltak a nap csúcsa. Nálunk a kölök nem ment ágyba nyolckor...kint ültünk a teraszon, mikor kigyúltak a csillagok, nyáron, télen gesztenyét, tököt sütöttünk, forraltbort, teát ittunk, nyáron sört! jajjj...átjöttek a szomszédok. Igen, fél napokat éltünk együtt.
És ők! Este 7-8, mire hazaérnek...eltelt a nap, kapkodnak, hogy utolérjék magukat. Enni kell, fürdeni kell. valamit mindig kell...kiülni a teraszra, csillagokat nézni?
Érted, mit akarok mondani?
szia)
".......én meg nem sejtett érzelmeket, indulatokat kellett megismernem önmagamban. "
Ha valaki megkérdezte tőlem, hogy "van már unokád?", azt válaszoltam, hogy "Isten őrizzen, nekem nem hiányzik az unoka, végre azt csinálok, amit akarok". És ezt nagyon komolyan gondoltam.
Aztán amikor bejelentette a lányom, hogy terhes, hát...tulajdonképpen örültem, de nem volt igazi az örömöm. Aztán amikor tavaly áprilisban megszült, tulajdonképpen örültem. De a picit a kórházban felvitték a gyerek osztályra, nem vehettem ölbe, csak ablakon keresztül nézhettem meg.
De! Amikor hazajöttek a kórházból és ölbe vettem az első unokámat, hát ez az érzés leírhatatlan!!! Szóval a te szavaddal élve: nem sejtett érzelmeket, indulatokat kellett megismernem önmagamban. :-)
A topik elején már írtam, hogy el is költöztünk az otthonunkból egy másik megyébe, hogy közel lehessek az unokámhoz, lányomhoz, vejemhez.
Amikor megkérnek, szívesen segítek bármiben, bármikor rám hagyhatják a 15 hónapos kicsit. Persze amikor hazamennek, érzem, hogy nagyon fáradt vagyok....de nagyon jó unokázni:)
Mondtam a lányoméknak, menjenek el pár napra kikapcsolódni, én meg majd pesztrálok:))
Szomorú lennék, ha már csak az unokák éltetnének így 56 évesen...amellett, hogy imádom őket.
De azért van még nekem saját életem is.
Hát mit mondjak? Nekem soha nem voltak olyan vágyaim, hogy nagymamává váljak. Még akkor sem, mikor a lányom abba a korba érett. Ő mindig tiltakozott az ellen, hogy gyereket szüljön, és bevallom...őszintén, hogy én nem is bántam. Mindig baromira féltettem a terhességtől, szüléstől, az ezzel járó dolgoktól. Ami fura, mert különösebben nem szartam össze magam, amikor a világ ugyancsak messze részein igyekezett önmegvalósítani.
De aztán csak összejött az unoka. És ezzel megváltozott minden. A lányom pont úgy helytállt ebben a helyzetben is, mint ahogy mindig, mindenhol...én meg nem sejtett érzelmeket, indulatokat kellett megismernem önmagamban.
Nem tudom, érthető vagyok-e. Kissé zavarosan írok.
meg kell kérdezni az okot.
Ismerek olyan nagyikat akik az egész nyáron unokáznak, bevallásuk szeirnt nagyon nehéz egy duracellel unokával foglalkozni egész nap mivel megkövetelik a foglalkozást.
A nagyik bolodgok ha szükség van rájuk ez életi őket, persze vannak kivételek nekik biztos meg van az okuk rá, de jobb megbeszélni a dolgot.
"Az a gyerek, akit a szulo szeretettel, odaadon felnevelt, teljesen termeszetesnek veszi, hogy gondoskodik a szuleirol."
Sajnos nem így van és szerintem, ha elgondolkodsz, te is tudnál rá példát...(((
És nem, nem az volt a mondatom mögött, hogy azért nevelünk gyereket, hogy legyen aki majd gondoskodik rólunk öregen! Isten mentsen meg attól, hogy a gyerekeim, vagy az én gyönyörű pici unokáim arra kényszerüljenek, hogy engem ápoljanak és tönkre menjenek bele!!! És neked most fogalmad sem lehet róla, hogy ezt milyen őszintén mondom...(((
Viszont én azon háborgok, hogy a szülő milyenségétől eltekintve, itt volt képük leírni fiatal anyáknak, hogy az a nagyszülő, aki nem hajlandó (bármilyen okból) elfogadni napokra, vagy hetekre kicsi és eleven unokákat, az ne is várja, hogy majdan ápolják. Volt, aki azon háborgott, hogy a gyalázatos nagyszülő pihen a nyári szabadságán, ahelyett hogy unokázna, hát mit képzel az ilyen öreg???? Pedig -szerinte!- a mai nagyszülőknek olyan könnyű élete volt régen. He-he...
Mindenki csak és kizárólag attól olyan a szülővel amilyen, ahogy ő maga érzi ezt.
Nem zárom ki, hogy akit szeretettel neveltek, mégsem tart kapcsolatot a szülővel, és a fordítottját sem.
Van, hogy a szülő várja el, hogy törődjenek vele, van, hogy a gyerek magától várja el, hogy törődjön a szülővel.
Nem konnyu am, azt csak fiatalon gondoljak az anyukak, mert ok is elfaradnak a gyermekek neveleseben.
Ezert nem lenne szabad megszolni a nagyszuloket annak, akinek nem adatott meg az, hogy mindig vigyazzanak a gyerekekre.
Ki tudja elore, hogy milyen lesz a gyerekem es tarsa kaspcsolata, azok szuleivel levo kapcsolata, sajat hazassagi kapcsolat eppen az unoka megszuletese utani idokben.
Egy viszonylag normalis csaladi felallasban sok minden megoldhato.
A gyerekek farasztoak tudnak lenni, okosak, ugyesek es igenyesek a mostani gyerekek is. Lehetoseguk pedig a mienkhez kepest igen jok.
Mi, a nagyszulok, szeretnenk nekik mindent megadni, amit tudunk. A szulok engedelyevel termeszetesen, mert az a legfontosabb, hogy ne jatsszunk a szulok "ellen". Nagyon oda kell al figyelni, mert okos kis eszukkel konnyen atlatnak rajtunk.
Sokszor kell sutyizni a szulokkel, hogy meddig szabad elmennunk szamukra fontos dolgoknal.
Azutan bevethetjuk nagyszuloi tudomanyunkat.
Fajos labbal szaladni utanuk. 
Aztan neha meg az idojaras is betesz nekunk. 
Aaaaaaa, igaz az, hogy minden pillanat egy kulonlegesseg veluk. De mint irtam, ez nekunk igy van, masoknak teljesen maskepp.
Minden esetre nalunk, hogy a lanyom nem dolgozik, azert segitek neki tobbet, mert a ket hercegno bizony nap mint nap, evrol evre meg tudja adni a lanyom faradsaganak alapjat. En meg azt mondom, konnyu annak az anyukanak, aki el tud menni dolgozni egy-egy napot, mert kikapcsolodik a zsongasbol. Minden esetre a gyermeknevelesbol csodalatos teljesitmenyt nyujto lanyomtol nem sajnalok semmi idot a segitsegehez, legyek faradt, vagy kipihent. Megerdemli. Aztan ki is segitene neki a legszivesebben, onzetlenul, igaz szeretettel, ha nem egy anya. Majd meglatod.
"a szülőt nem azért köteles a gyereke ápolni idős és tehetetlen korában, mert unokázott, hanem azért, mert felnevelte a sajátját. Aki pedig ezt nem érti, azt kár volt felnevelni."
Az a gyerek, akit a szulo szeretettel, odaadon felnevelt, teljesen termeszetesnek veszi, hogy gondoskodik a szuleirol.
Hogy a szavaiddal eljek: "azt nem volt kar felnevelni" - valahogy azt erzem emogott a mondatod mogott, hogy azert neveljunk gyereket, hogy legyen, aki gondoskodik rolunk idoskorunkban...
Viszont azt ne felejtsuk el, hogy nem csak ilyen odaado, jo szulok vannak!!!
Az o gyerekuk - jo esetben - anyagilag tamogatja, de apolni nem feltetlenul fogja oket.
Es nem, nem koteles apolni a szulot, csak azert, mert felnevelte ot.
A hangsuly azon van, hogy hogyan nevelte fel... Az fogja eldonteni, hogy apolja-e a sajat otthonaban evekig/barmeddig a szulojet.
Persze sokan megteszik kotelessegtudatbol, mert a lelkiismeretuk azt diktalja, de abban senkinek nincs koszonet.
Nem egy ilyet lattam. Hazassagok is ramehetnek.
Azért még ne temessünk egy 60 évest.
De tény, ha betegség nincs is, de bizony egészen más életminőséget él már, mint akár három évvel azelőtt is.
Szeretetet is csak az tud adni aki kap is,...az áraszt melegséget aki fel is tud töltődni.
Igen, és valahol valakinek el kéne kezdeni szeretni, hogy a dolgok alakuljanak.
Én meg a tiedet nem értem. Mert én, a nagyi, annak idején, amikor a gyerekemet szültem, bizony nem gondolkodtam azon, hogy az a kis rózsaszínő puha micsoda, valaha még nagyanyává tesz.
De tényleg? Neked voltak ilyen gondolataid?
Szoval szerinted 60on alul az ember nem lehet beteg?
Legjobb gyerekkori baratnom 20 evesen halt meg borrakban
Utcankban egy kislany 7 evesen lett beteg es halt meg feherverusegben
jomagam 38 eves koromban lettem rakos,es mutetem utan orultem,ha masnap felebredtem,es hogy 1 honap mulva mar tudtam 10 metert menni..
szoval ne keverd az eletkort es a betegseget es az eletminoseget legyszi!
Nagyon jó ez a topik, főleg, mert rávilágít olyan tényezőkre, amire a saját látószögéből, életkorából, tapasztalatából, vagy tapasztalatlanságából még nem találkozott az ember.
És belegondoltam én is abba, ha 60 nehány évesen egy virgonc, nyüzsgős, hangoskodó unokám lesz ( hisz nem rendelhetjük meg a személyiségét), aki reggel 6-kor már csivitel, nyüzsög, szalad, hangos, és 22-kor még fel van húzva, mint egy duracell nyuszi.....hogy én azt bírnám-e ? Energiával, türelemmel ? Munka mellett, mert ha az egészségem engedi, dolgozni fogok, no meg hisz dolgoznom is kell, mert 65 év a nyugdíj korhatár.
És a munka is sokkal nehezebben fog menni, mert érzem, hogy 5-10-15 éve mennyivel könnyebben ment !
50 éves kor felett meg az emberek egyre inkább elkopnak, és betegek.
Az látszik nekem is megoldásnak, hogy az unoka születésétől kezdve kell a folyamatos kapcsolat, és az unoka így kicsi korától megtanulja, hogy a nagyinál mi a szokás, milyen a nagyi, és ha a nagyi születésétől rendszeresen együtt van az unokával ( ahogy ideje, energiája, stb. engedi), akkor kialakul az a szeretetteljes légkör, hogy az unoka 5 évesen hallgat a nagyira.
Szerintem.
És be kell látni, hogy 60 körül már az ember sokkal bizonytalanabb mindenben, épp a betegségei miatt. Már nem érzi azt, hogy övé a világ, és ide az oroszlánt nekem, hanem örül, ha a wc-re kijut időbe, és nem esik ki semmi a kezéből, és lát reggel.
Amíg az ember fiatal, az idő végtelen. Amikor az ember idős lesz, látja már, hogy nagyon véges.
A legilletékesebbtől(tehát nem itt!) ,a nagyszülőktől. "
Na latod, ez az amit teljesen feleslegesnek tartok.
Nem vallalja, nincs mit kerdezni tovabb. Miert kellene megindokolni? Hogy a kettojuk kapcsolata meg esetleg jobban elromoljon?
Kell keresni masik megoldast. Egy mas alkalommal majd lehet rola beszelni, ha mindketto akarja a temat feleleveniteni.
Mert a miert nem vigyaz ra esetleg taszitobba tenne a kapcsolatot.
Nagyon jól gondolod, szépen fogalmaztál! Igen, megváltozott a világ. Te jó nagymami lehetsz!
"de az a tapasztalatom, hogy akkor még akartak; csak az utóbbi években lett oyan fene nagy divat, hogy mindenki önmegvalósít, bármi áron)."
Volt aki akart, volt aki nem. Akkor sem volt idillikus minden családi kapcsolat, hiába írta itt valaki, hogy akkoriban nem is léteztek ilyen undok nagyik. Jelentem, léteztek! Az ötvenes években születtem, soha, de soha nem kaptam nagyanyámtól egy plüssmacit sem. Egy tábla csokoládét sem. És egyetlen percet sem vigyázott rám, mert ki nem állhatta a gyerekeket. Engem sem. Pedig egyetlen unokája voltam.
Igaz, ami igaz, én sem igazán állhattam őt. Az is igaz, hogy akkor sem igényelte a jelenlétemet, amikor bajban volt. Kemény asszony volt, megoldotta...
Ez nagyon egyszerű.
Aki így gondolkodik, annak az számít, hogy mit mondanak róla mások.
Mert ugye aki így nyilvánul meg, nem az, aki rossz viszonyban van a szülőkkel.
Latod mi a kulonbseg, te mondod azt a ferjed szuleire, hogy orom kellene nekik, hogy legyen es nem erted meg oket abban, hogy nekik nem az az orom, amit te elkepzelsz.
Minden negativ erzelmu gondolat nelkul kellene elfogadnod a dontesuket , meg kell oket is ertsed valahol.
Akkor nem fog neked ennyire fajni.
Tudod, hogy jo kis topikot kezdtel?
Itt a nyar, itt van egy problema es sok-sok hozzaszolas kulonbozo nezetekbol.
Ki-ki valogathat.
Ahogy olvasom,van itt már minden.
Jó lenne ha megértenénk mindannyian,hogy minden ember egy külön világ.
Nem olyan amilyent mi szeretnénk Hiszen mi magunk se működünk mindíg szeretetreméltóan.
Igen ,megváltozott a világ.
DE hiszen ez a dolga,hogy változzon!
Azok a gyerekek akik mi voltunk,már a saját gyerekeinkre sem hasonlitanak(nem külsőleg gondolom).
A mi gyerekkorunkban más volt a "normális",az én gyerekeimnek is más volt a jó,..és az unokáimnak is teljesen más ami szórakoztató,szeretnivaló.
Az én gyerekkoromban hallgatóztunk,mit beszélnek a felnőttek, még az asztalonál is csak akkor szólhattunk,ha megengedték
.Az én gyerekeim már mondhatták ami eszükbe jutott,igaz megkellett várni amig pont van a felnőttek beszédén,vagy amig kérdeztük őket.
Az unokáim már elsőbbséget élveznek mindenben.
Megszokták,hogy az a fontos,a legfontosabb, amit ők akarnak,vagy mondani szeretnének,bárhogy is kérem,hogy tartsunk sorrendet.
Nem megy ,csak mondják a magukét.
A minap nevettünk az egyik unokámmal,mert mondtam neki,most értettem meg miért vág a szavamba mindíg....én is elfelejtem már amit mondani akartam,ha nem mondhatom azonnal!
Jót nevettünk.
Azt gondolom,hogy azok a fiatal anyák akik most elvárják a nagyiktól a segítséget,lesznek majd nagyszülők,és adja Isten hogy olyan nagyszülők legyenek,mint amilyent majd akkor elvárnak tőlük,az akkori fiatal anyák!
Teljes szívemből kívánom.
Azonkivül azt is kívánom,hogy azok a fiatal anyák akik méltatlankodnak,hogy nem vállalják a nagyszülők a csemetéiket,beszéljék meg,kérdezzék meg az okát.
A legilletékesebbtől(tehát nem itt!) ,a nagyszülőktől.
Hiszem,hogy az az unoka aki hozzászokott,hogy sürün látja a nagyszülőjét,szoros a kapcsolat ott megoldódik a nyaralás.
Ahol nem így van,ott meg kell keresni az okot,és ha megvan,meg kell éreteni,és el kell fogadni.
Nincs más út.Nem lehet erőltetni,mert az senkinek sem jó.
A kedvetlen nagyszülői felügyelet a hisztivel odavitt,vagy édességgel csalogatott unoka nyaralása a kutyának való.
Még valamit.
A nagyszülő már felnevelte a maga gyerekét,dolgozott ,idegeskedett eleget,már elfáradt.
Kifelé megy az életből és nem biztos,hogy van ideje,pénze,egy olyan unokára akinek az akarata mindennél előbbrevaló és akivel nincs jó kapcsolata.
Bizalmon alapuló kapcsolata,ami kölcsönös.
Alkalmazkodni kell,és respektálni az idős embert,mert higgye el minden fiatal anyuka,nem jó öregnek lenni ha nem tud az ember adni már.
Szeretett is csak az tud adni aki kap is,...az áraszt melegséget aki fel is tud töltődni.
Én így gondolom.
Nem olvastam a hozzaszolasokat, csak nagyon keveset, nem lattam, hogy irtad. Bocs.
A lenyeg az, hogy van hova vinned a gyerekeket.
Tudod miert jo ez a topik? Legalabb latod as velemenyeket es tobb helyrol is hallottad, hogy bizony nem minden nagyszulo erzi feladatanak, hogy unokazzon. Meg egy hetet sem, ha rosszul esik neked, ha nem.
Soha ne szamits ra, hogy a nyari szunetet nem egyutt fogjak tolteni es akkor soha nem fogsz csalodni bennuk. Plane ugy, hogy meg csak meg sem igertek, hogy felvigyazok lesznek.
Tenyleg, soha nem mukodik jol az a kapcsolat, amikor a nagyszulokre raeroltetik a vigyazast.
Nem rad irom, mert nem hiszem, hogy te raeroltetned oket, neked csak jol esne, ha egy gondot levennenek a valladrol. Ezt erzem.
De miutan az embereknek nincs egyforma lehetoseguk, ezert vannak kulonbozo problemaik.
Lehet, hogy te masban vagy szerencses.
A fizetes nelkuli szabadsag, ha tehetnek az anyukak, akkor az lenne a legjobb lehetoseg, mert anyanak lenni is faraszto dolog, jarna minden anyukanak 2 honap nyari szunet. De ez is csak szerintem, a gyakorlatban sajnos lehetetlen sok csaladnal.
A faradsag az oka, hogy nagyszuloktol tobbet varnanak el, mint amit teljesitenek.
Abban igazat kell adnom sokszor szuloknek, hogy bizony van olyan nagyszulo, aki tobbre is kepes lenne. De. Ez pedig az, hogy de nem akar. Viszont ezzel kell szamolni, ehhez pedig neki joga van. A sajat idejet arra tolteni, amire akarja.
Fel a fejjel, meg veletlen se keseredj el soha emiatt!
"talán annyi maradt ki, amit még sokszor leírtam, hogy szívből sajnálom, hogy nem örömmel vállalják ezt a dolgot, pedig jóban vagyunk és a fiúkkal sok élményt, szórakoztató dolgot is megélhetnének"
Persze, százszor leírtad.
Én meg azt mondom, ne sajnáld! Felnőtt emberek, ők döntik el, mi nekik az élmény, vagy a szórakoztató. Nem te.