Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Van egy ismerős pár, akik épp babáért küzdenek.
Én jelenleg úgy gondolom, inkább örökbefogadás, mint az a horror. Talán önzés, de túl nagy árnak érzem a siker valószínűségéhez képest.
Az örökbefogadástól pedig nem ódzkodom egyáltalán, együtt tudnék azzal élni, hogy nem örökítem tovább a génjeimet.
Igen, a hagyományos szűrési módszerekkel, a corionboholy illetve a magzatvíz vizsgálattal lehet szűrni az ezeknek megfelelő időpontokban.
Hogy mennyire "rögtön" alakulnak ki ezek a rendellenességek, nyilván nem lehet napra pontosan tudni. Mindenesetre az biztos, hogy akkor, amikor megkezdődik a petesejt osztódása (ami mint tudjuk a megtermékenyítéskor azonnal megkezdődik), ezek egyike során történik egy hibás osztódás, ami miatt a triszómia kialakul. Nekünk a főiskolán úgy tanították, hogy a megtermékenyítés utáni 3. napon általában már kialakul a Down, értelemszerűen nem lehet tudni, hogy az első osztódáskor, vagy egy sokadiknál történt.
Persze, hogy nem lehet tudni előre sem egyik, sem másik esetben, hogy a gyermek egészséges lesz-e vagy sem. Ezt mondtam az elején is.
Azonban, ha az én petesejtemből születik egy ilyen gyermek, akit én is szülök meg (ahogy meg is történt), akkor egyértelmű, hogy maximum magamban és a páromban kereshetem a hibát, és én vagyok a felelős a gyermek további sorsáért. Ráadásul a 9 hónap alatt kötődés alakult ki a gyermekhez, ami felülírhatja a jövőtől való félelmet. És bármilyen nehéz elfogadni a fogyatékosságát, akkor is csak az "én vérem", akit mégiscsak könnyebb szeretni, mert az enyém, akármilyen is.
De ha az én petesejtemből születik másnak fogyatékos gyermeke, akkor kire hárítja a felelősséget a szülő anya/apa? Mert olyankor minden ember keresi a felelőst és az okokat! Ez a természetes reakció, a gyász folyamata, aminek több állomása van, a történtek feldolgozásához idő kell, ami egyéntől függően lehet több (akár évek) vagy kevesebb. De amíg ez lezajlik a szülőkben, addig mi lesz a gyermekkel? Ahogy már írtam, sajnos sokszor akkor is lemondanak a fogyatékos gyermekről a szülők, ha 100 %-osan az övék. És egy ilyen esetben? Tartok tőle, hogy (kevés kivételtől eltekintve, akiket mélységesen tisztelek) ezek a gyerekek magukra maradnának, mert sem a szülő párnak (ők egészséges gyermeket szerettek volna, és egyébként sem teljesen övék a gyermek, ezért könnyebb lemondani róla), sem az adományozónak (nem akart szülni, nem akar gyereket) nem kellenének fogyatékosan.
Ezért én csak a gyermek szempontjait nézve tartom aggályosnak ezt az egész dolgot. Túl sok mindent láttam, olvastam, hallottam, tanultam, túl sok szülővel, testvérrel beszélgettem ahhoz, hogy jogosak legyenek ezek a félelmek. Ebben a helyzetben pont a legsérülékenyebb, a gyermek veszíthet a legtöbbet.
Félreértés volt. Megtermékenyítés előtt nem lehet szűrni a kromoszóma rendellenességeket. Általában a 12-20. hét között lehet, többnyire a méhlepény sejtjeiből vett mintából vagy magzatvízből a 18. hét körül.
A triszómiák (mint pl. 21-es kromoszómából 3 van a Down-kórnál) és egyéb eltérések rögtön kialakulnak a megtermékenyítéskor.
Szóval igazad van, előre nem lehet tudni, de ez ugyanúgy érvényes a saját petéből lévő terhességre.
Pontosan azért, mert nem lehet előre tudni, hogy mi lesz egy terhesség kimenetele, én nem szeretem használni a baba szót, inkább embriót, magzatot mondok, baba akkor lesz, ha kibújt és azt mondja, hogy oá.
Bocsánat, pontosítok!
A Down-nak három típusa van: tiszta triszómia, mozaikos illetve transzlokációs. Ebből a transzlokációs öröklődő, de ők az összes Down-os kb. 1-2 %-át teszik ki. A többi eset (orvosi szóval élve) véletlen mutáció.
Igen, ismerem.
Nem tudom ugyan, hogy pontosan hogyan működik ez a mesterséges megtermékenyítés, de a Down a megtermékenyítés utáni kb. 1. hétben, az osztódás során alakul ki (egy hibás osztódás az oka). Tehát hiába próbálják kiszűrni akkor, amikor beleszúrják a spermát a petesejtbe, még nyoma sincs pl. a Down-nak. Nem szabad elfelejteni, hogy a genetikai rendellenességek (nyilván az öröklődőket kivéve) a fejlődés során alakulnak ki, tehát csak akkor lehet kiszűrni őket, ha már a baba elkezdett fejlődni!
Egyetlen egy embernek adnék :a nővéremnek
Látnám ahogy felnő és biztos lehetnék benne,hogy nem esne szerelembe az én gyermekeimmel.
Mint a te életed is bizonyítja, nincs garancia. Sem saját petesejtnél, sem donor petesejtnél. Egyébként az egyik mesterséges megtermékenyítésnél (ICSI), ahol beleszúrják a spermát a petesejtbe, ott ajánlják a kromoszóma vizsgálatot, és ott kb. 8 rendellenességet (Köztük a Down-t) ki tudnak szűrni.
Valószínűleg ismered a mondást: Az Isten 6 nap alatt megteremtette a földet, a hetediken megpihent és a nyolcadikon megteremtette a Downosokat, hogy több szeretet legyen a földön.
Pontosan! Én is úgy gondolom, nagyon sok kérdést felvet egy ilyen dolog.
Miután nekem Down-os az első gyermekem, kapásból az jutott eszembe, mi történik akkor, ha az ajándékozott petesejtből valamiféle fogytékossággal (vagy súlyos betegséggel) születik gyermek? Kinek a felelőssége? Ki akarja majd felnevelni? Ki vállalja ezt fel? Még akkor is sokan lemondanak a gyermekükről ilyen esetben, ha a sajátjuk. Akkor ilyen esetben vajon mi fog történni? (Láttam már ilyen filmet!) És garancia nincs arra (sajnos), hogy a gyermek akit hordunk a szívünk alatt, egészséges lesz!
Pont ugyanezt akartam írni, de szóról szóra!!!
Amúgy én vállaltam volna, aztán meggondoltam magam....több okból.
Igen lennek!
Legalabbis itt ahol elek lennek. Sajnos mar tul oreg vagyok hozza (itt 29 ev a korhatar), de ha tudtam volna rola annak idejen egyszer-ketszer (annal tobbszor nem valoszinu) bevallaltam volna, mert nagyon jol fizetnek erte. Egy ciklusert (kb. egy honap) 8 ezer dollart fizetnek ha megfelelsz. Nekem megerte volna.
Ez anonymus, de jo baratert, kozeli rokonert is bevallaltam volna, termeszetesen ingyen, ha szukseg lett volna ra. Nem ugyanaz mint a beranyasag (azt mar nem vallalnam), "csak" a petesejtedet adod, a terhesseget a masik anyuka hordja ki, ugyhogy O lesz az igazi anyukaja a babanak, igaz a gyerek a te genjeidet hordozza. Nekem ez nem lenne problema ha ez masoknak segit, hogy kisbabajuk legyen, miert ne.
Ez a kettyintős duma csak arról szól, hogy két teljesen egészséges ember nem tud szaporodni, valahol, a tudomány se tudja hol, valami pszichésen gátolja a dolgot. Írtam már régebben, hogy sok házaspárt ismerek, akiknek az első gyerekük nagyon nehezen, akár többszöri mesterséges beavatkozás után született meg, aztán szépen jött a második spontán.
Kb. 1,5-2 év után kell orvoshoz fordulni, ha nem jön össze a gyerkőc. Nőknél hormonszint, peteérés vizsgálat, férfiaknál spermaszámlálás az első lépés. Sokszor elég némi peteérés serkentés. Hoppá, eléggé eltértem az eredeti témától.
Bár a kérdés már nem aktuális így, 46 évesen, de nem.
Olyan mértékben iszonyodom a tűktől, a szurkálástól, a vérvételtől (minden egyes alkalommal fektetnek, ha vért vesznek, különben úgy kell felmosni), a fájadalomtól... hogy NEM! Egyszerűen képtelen lennék rá.
Ugyanakkor minden tiszteletem azoké, akik ezt egy rokonukért, barátjukért bevállalják.
Manka25.
Nálam a kérdés már csak elvi, mert öreg vagyok hozzá, de azt hiszem, nem. Én még hajlanék is rá, de nehéz lenne elviselni azt, hogy panaszaim, fájdalmaim vannak a kezelés miatt, látni a családom aggódását, azt hiszem, miattuk nem vállalnám.
Dike hozzáállásával tulajdonképpen egyetértek. Elmesélem, miért: Amikor a lányom több mint egy évig nem fogant meg, iszonyat volt. Nem tudtam úgy a férjemhez bújni, hogy ne az járjon a fejemben, lesz-e ebből gyerek. Nem tudtam úgy végigmenni egy óvóda mellett, hogy ne sírjam el magam. Elmentem dokihoz, hogy csináljon valamit, mert én ettől megőrülök. Valószínűleg, ha ő akkor elkezdi a vizsgálatokat, én is belemegyek mindenféle kezelésbe, inszeminációba, akár még lombik programba is. De a doki azt mondta, hogy két év kell ahhoz, hogy elkezdjenek vizsgálni. Nagyon dühös voltam. A dokira is és a világra is. Eldöntöttem, hogy nem érdekel többet. Nem vagyok hajlandó még egyszer úgy lefeküdni, hogy lesz-e ebből gyerek. Nem vagyok hajlandó bőgni egy babakocsi láttán. Ha lesz gyerek, lesz, ha nem lesz, nem lesz. Egy fiunk már van, legfeljebb egyke lesz. Nálunk bevált. Egy hónap múlva teherbe estem. De ha nem sikerült volna, akkor most csak egy gyerekem lenne. Nem tenném még egyszer tönkre az életemet, az életünket a gyerek utáni vággyal. azt nem tudom,hogy mit tettem volna, ha ez az első gyereknél történik. Magamat ismerve, valószínűleg ugyanezt. Most vagy nem lenne gyerekünk, vagy örökbe fogadtunk volna egyet. De azt hiszem, nem tettem volna tönkre magamat és a házasságomat a gyerekért.
Igen!
Én már szerettem volna, de nem lehetett!!!
Miért nem mondja meg???
Gondolom a férje tudja, a gyerek meg nem fogja érteni az úgy intézést.
unokatesómnak felajánlottam, de szerencsére inkább örökbe fogadtak egy tündéri kis pasit. a legjobb barátnőmnek adnék, de neki már van 3 gyereke :D
szóval: igen, unokatesónak, legjobb barátnőnek. idegennek:nem. hogy miért? mert nem akarom, hogy esetleg a fiaim hazaállítsanak éltük szerelmével, aki véletlen a húguk.
Nem lennék donor és nem fogadnék, és adnék örökbe.
Arra viszont kíváncsi lennék, hogy az aki ad, hogyan tudja feldolgozni, hogy a megszületett gyereket nem ő neveli. Attól még, hogy nem ő hordta ki??? Ha családon belül marad, látja felnőni, mit tesz, ha szebb, okosabb, ügyesebb, mint akit ő szült meg. Hiszen sokan a szomszéd, az osztálytárs, az unokatestvér, ki tudja kivel képesek versenyeztetni a sajátjukat, és összehasonlítani. Eszébe jut, mi lett volna, ha ő szül a sógorától???
Ha egy örökbefogadott gyerek megkeresi a vérszerinti szüleit, egy vérszerinti anya nem kombinál?? van olyan pszichológus a háttérben aki ugyanúgy ezekre is felkészíti a donort, mint az örökbefogadó szülőket próbálják a kifürkészhetetlenre?? CSak kérdezek én is.....
Biztos, hogy minden szinten bele kell avatkozni a természet rendjébe???
Én nem adnék...
1.Nem tenném ki magamat olyan kockázatoknak, amivel jár a hormonkezelés. Még nem tudjuk milyen késői szövődmények lehetnek.Petefészek rák, pl. igen. Idegen esetében, ugyan minek vállalnám?! Azután ki neveli fel az én gyerekeimet?! A jótékonyságnak is vannak határai.
Rokonnál meg nem tudnám elnézni, hogy az én gyerekem, mégsem én nevelem.Nem ugyanaz mint egy hámsejt...vagy vese, vagy máj.
2. Én nem is fogadnék el,ugyanezen okok miatt. Nem tudom mit tennék ha nem lett volna gyermekem, szerencsére nem így alakult.
Elsőre átgondolásra, nem.
Bár érdekes a téma, biztos jó lenne végignézni valami amcsi dokumetumot erről a témáról és a tapasztalatokról. Elméletben nagyon nemes dolog lenne, de biztos jó sokat kéne beszélni róla.
Mindig anonim?
Hallottam olyanról, hogy barátnő ajándékozott petesejtet vagy testvér, unokatestvér. Ezek igazak?
Előfordult-e, hogy valaki petesejtet ajándékozott
- és neki nem lehetett többé gyereke,
- és meghalt vagy megbetegedett a maga szülte gyerek és egészséges volt a más által megszült- milyen módon dolgozták ezt fel és milyen esetek fordultak elő,
- tudta, hogy név szerint kinek adta, de az évek múlásával megromlott a viszony - ezt hogyan tudta kezelni, számított-e a saját életmenetére ez a történés,
- és megszerette azt a gyereket, majd a későbbi életében nem tudta kezelni, hogy nem ő neveli,
- és a szülők, akiknél megszületett az a gyermek, nem úgy nevelték, ahogy ő nevelte volna, vagy nem úgy szerették, ahogy ő szerette volna, stb
- és a gyerek aki született beteg lett, emiatt őt hibáztatták a szülők, emiatt megromlott a kapcsolat - mondjuk fogyatékosság esetén.
Hirtelen csak ennyi kérdés jut eszembe.
Én mindenképp adnék. Nekünk is lombikbabáink vannak, és bárkinek segítenék, ha ezen múlna, hogy Ők is ugyanilyen boldogok lehessenek.
Persze megértem azt is ha valaki ezt nem vállalná, hiszen ez fizikailag megterhelő a szerveztenek, kockázatokkal is jár stb. De mindez, csak apró kellemetlenség ahhoz a lelki teherhez képest, ami azzal jár, hogy nem lehet valakinek gyereke.
Nem, és én sem éltem volna semmilyen mesterséges beavatkozással azért, hogy gyermekem legyen. Hiszek abban, hogy ha úgy kell lennie, akkor lesz gyermekem (ahogy lett is), ha nem, akkor nem.
Egyrészt a beavatkozás veszélyei miatt nem adnék, másrészt nem tudnám függetlenítani magam attól, hogy ő az én gyermekem.
Viszont azért mert ez a véleményem, még nem ítélem el azt, aki vállalja azt a procedúrát, amivel a mesterséges út jár, hiszen mindenki maga tudja, mit akar. Van olyan barátnőm, aki épp most áll a lombik előtt, maximálisan támogatom.
Ha az élet úgy hozta volna, hogy nem lehet gyermekem, akkor vagy lemondtunk volna róla, vagy örökbefogadunk (beszélgettünk ilyenről a párommal). Én nem az a típusú nő vagyok, aki ne tudta volna elképzelni az életét gyerek nélkül, nyilván akkor más céljaim, más életem lenne. De miután a férjem szeretett volna gyereket, ezért lett. Persze imádom őket, és tudom milyen jó dolog anyának lenni, de én mellettük váltam anyává, előtte nem volt bennem semmiféle "anya akarok lenni" érzés.
Teljesen egyetértek. Ha a lényeg amúgy is a boldogságon van, akkor fogadjanak a meddő emberek örökbe egy-két-három gyereket.
Elvégre akkor sem dobják el az emberek az általuk felnevelt gyereket, ha kiderül, elcserélték a kórházban, netán "kakukkfióka" lapul a fészekben.
Akarok-e gyereket? Nem.
Kell-e nekem a petesejtem? Nem.
Akkor adományoznék-e belőle? Igen.
De kinek kell olyan petesejtje, akinek nincs egészséges utóda? Passz.
Akarnék-e barátnőn segíteni? Akarnék.
Rossz lenne-e látni, az én genetikai anyagom egy részének manifesztálódását? Ha nem az én felelősségem, nem.
Akarna-e olyan dilis utódot bárki, mint én? Nem.
Engem spec kizárnának, mint adományozót.
Első körben azt mondtam volna, hogy igen. Főleg, hogy a barátnőm ilyen helyzetben van.
Másodszorra pedig azt, hogy nem. Képtelen lennék elviselni a tudatot, hogy van egy kisbabám, akit nem én nevelek. Mert az a gyerek az én gyerekem lenne, ha nem is én hordanám ki. Nemrég veszítettem el egy kisbabát, így főleg nem tudnám magam rászánni.
Biztos, hogy nem, mert a saját gyerekemnek érezném. És a beavatkozás kockázatai miatt amúgy sem. És fordítva is igaz, én sem kérném más petesejtjét, mert ezzel az erővel már örökbe is fogadhatnék. Ugyanúgy nem az én gyerekem genetikailag egyik sem.
Én értem Dike álláspontját, az viszont érdekes kérdés, hogy mégis hol lehet a "mesterségesség" határa. A lombik már az, az inszem még nem? Vagy mindkettő az, de a gyógyszeres rásegítés még természetes? vagy már az is mesterséges beavatkozás a természet rendjébe?
Mi nem gyereket akartunk, csak kettyintettünk egy jót (na jó, nem egyet :-D), ehhez képest az eredmény itt idegesít egész délután. :-)))) Azóta is jókat kettyintgetünk (akár a kuka tetején is), de a létszám nem lett nagyobb. ;-)
Fene tudja, ez a mindenárongyereketakarok-görcs már kezd túl sok lenni nekem. Megértem, ha valaki ragaszkodik hozzá, de én biztosan nem lennék képes ennyire dacolni a természettel. Ez a rész már az ONtopik. :-)
Jobban átgondoltam a kérdést. Ez az egész egy műbalhé. Ha nekem nem lehet gyerekem, örökbe fogadok. Úgy nevelem fel mint a sajátomat. Ha én mondjuk férfi lennék, kitermelném a spermiumot, odaadnám a laborasszisztensnek, nem gondolnék arra, hogy kilenc hónap múlva gyerekem születik.
Történetesen nő vagyok, túl (sajnos) azon a koron, hogy petesejteket adjak bárkinek, de ha lehetne adnék. Gondoljátok meg, ez annyi, mintha egy bőrdarabot adnál vagy egy kis részt a körmödből. A petesejt még semmi. 7-8 hetesen is még csak embriónak nevezzük azt a kis valamit, amiből még egyáltalán nem biztos, hogy magzat lesz, mert a 12. hétig sok minden történhet.
Ha újra születek (bár már előző életemben sem hittem a reinkarnácóban), én biza adok 3-4 petét a rászorulóknak.
Nem vagyok teljesen biztos, de a donorok (akár nő, akár férfi) anonim vesznek részet a dologban. És ezzel egy sor probléma nem is probléma, tehát nem tudom, kihez kerül az adomány. Ha tehetném, adnék petesejtet, férjem pedig spermát.
Egyre több pár nem képes segítség nélkül gyerekhez jutni, a csuda tudja, mi az oka. A férfiaknak fogy és lustul a spermájuk (környezet szennyezés?), nőknél totál kivizsgálás után sem találnak semmit. Előfordul, hogy valamelyik félnél valami kromoszóma rendellenesség van, de ezt ritkán vizsgálják, meg ez is pénzbe kerül.
Viszont!! Ne hagyjuk ki a pszichológiai tényezőt. Nagyon sok házaspárral találkoztam, ahol az első gyerkőc lombikkal, inszemmel stb. készült, aztán hipp-hopp jött spontán a második.
Neves professzortól idézek: Aki gyereket akar, ne gyereket csináljon, hanem kettyintsen egy jót, akár egy kuka tetején.
Nem.
(Idegenért biztosan nem vállalnám a rengeteg injekciót, a leszívást, a sok mellékhatást. Családban pedig nagyon fura lenne, hogy félig az én gyerekem... Szerencse, hogy nincs szükség rá, és lassan öreg is leszek alanynak.)