Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Asperger szindróma
Torolt_felhasznalo_739697
Létrehozva: 2004. február 18. 17:25
Van egy nagyon-nagyon kedves ismerősöm aki valószínűleg Asperger szindrómás. Ez az autizmus egyik - kevésbé ismert - fajtája. Olyan emberekkel szeretnék megismerkedni, beszélgetni a tapasztalataikról akiknek ez a téma nem idegen.
Febr. 25. , péntek délelőtt a Samtelen által javasolt Antimatériában vagy mondjuk a Liszt Ferenc téren a Menza nevű kávézó-étteremben? Arrafelé lehet parkolni (na jó, fizetős. . . ) de ott tesz le az Oktogonnál a 4-6-os villamos, vagy a földalatti vagy a 4-es busz. Onnan pedig 1 perc. Nagyon előzékenyek, és van babaszék is (ha esetleg végképp nem tudnám hová tenni a kisebbik gyerekemet, de azért igyekszem. )
Mondjuk 10 óra tájt?
Ha legalább 5-6 embernek megfelel, lefoglalok egy asztal, ha kell.
Jelezzétek jó-e, vagy beszéljünk más időpontról és helyszínről?
a vizsgákkal ugyan végeztem, de a szervezői vénám sajnos nem túl erős, ezért tényleg jó lenne, ha kicsit többen mozgolódnánk ezügyben, mert kár lenne, ha mégsem jönne össze a találkozó.
Örülök, hogy vannak már érdeklődők a könyvem iránt, már mint ti.
Juliette-nek üzenem, hogy a könyv több fejezetből fog állni, és ezek lesznek benne:
1. naplórészletek
2. önéletrajzi írás /22 éves koromig/ (Most 25 leszek)
3. fényképek a festményeimről, grafikáimról
4. fénykép rólam
5. "Rövid, tanulságos mesék felnőtteknek" címmel történetek, kiegészítve rajzokkal
6. versek 9 éáves koromtól 22 éves koromig (de azt hiszem, csak 5 vers)
7. aforizmák(amelyek tanító jellegűek), mert az irodalmat nagyon szeretem
Üdvözlök titeket, majd megírom, mi lesz a végleges címe, mert a szerkesztő-könyvkiadó még variálgat rajta
l
Kedves Juliette, szintén nem arra akarlak rábeszélni, hogy aspis a kisfiad, csak elmesélem, hogy mennyire fejlesztehtőek ezek a gyerekek. Az én kisfiam 2 évesen minden nap hisztizett a játszótéren, ha valaki közelített felé (akkor még nem tudtuk, hogy fél, mert nem érti a gyerekek jelzéseit), és volt olyan időszakunk, amikor csak egyedül akart lenni, bár velünk remekül kommunikált. Ezer dolgotól rettegett )fényképezés, hajvágás, más gyerekek fizikai közelsége. . . ), de miutűn a Vadaskert gyerekpszichiátrián jártunk, 4 éves kora előtt 3 hónappal, és egy csomó jó tanácsot kaptunk, mára odáig jutottunk, hogy a gyógyped. még azt sem állítja 100 %-ig, hogy aspis, annyira jól feljeszthető. És ennek júl. ban lesz egy éve. Szóval, akár aspis, akár nem, valahol azt olvastam, hogy az aspisoknak szóló módszerek a hasonló problémákkal küzdőknek is segítenek.
Figyelem!
Olvassátok el a Nők Lapja eheti számában a hosszú cikket a Son-Rise módszerről, ami állítólag a súlyos autistákat is kihozhatja a "börtönből". Az interneten is van rövid leírás, de közelebbi kapcsolatba ott nem tudtam velük lépni, pedig azt írták, aspisoknál is bevált. Most megpróbálom kideríteni a cikkben szereplők elérhetőségét.
Többet nem írok, mert tartok tőle, nem olvasod el. :)
Milyen témájú lesz a könyved? Miröl írsz benne? Önmagadról, a hétköznapokról? Érdeklödve várom a megjelenést, kérlek, majd írd meg priviben, hogy mi a címe és hol lehet kapni.
Köszönöm szépen!
Juliette
Sethike vagyok, 25 éves leszek, és magas szinten funkcionáló autizmussal vagyok leszázalékolva. Már 3 éve.
Nem olvastam el ugyan mint amit írtál nyilvánosan mert nem szerteem
és nem tudom követni a sok, hosszú sorokat, de csak lenne egy javaslatom:Szerintem próbáld meg a gyermekedet elvinni egy szakemberhez Budapestre, mert valami baj azért mégis csak lehet, hogy van. Ez csak egy jó tanács, ne haragudj, hogy pont én autista adok tanácsot.
De ha mégis kiderülne, hogy valami baj van a kisfiúval, jobb minnél előbb elkezdeni a kezelését az ő érdekében. Ha pedig nincs baj, akkor meg teljesen meg lehet nyugodni.
Ui:Nemsokára megjelenik egy könyvem, nem tudom, hogy érdekelni fog e teteket , mert én autista vagyok, de úgy néz ki, hogy tavaszra vagy nyárra márr megjelenik, ugyanis a nyomdában van már.
Akit érdekedkel, annak majd leírom a könyv címét/egyelőre még nincs végleges címe/, de a nevem az, ami az: Sethnek hívnak igazából és lány vagyok
Ilyenkor elbizonytalanodom, vajon jól nevelem én ezt a két gyereket? Papolhatok én becsületröl, kemény munkáról, tanulásról, önképzésröl, munkahelyi helytállásról vagy sulibeli feladatok jó elvégzéséröl, amikro az élet sorban pofon vág minket is, felnötteket. . .
Mindamellett én képtelen vagyok öket máshogy nevelni. Csak a lelkiismeretem szerint legjobbra tudom nevelni öket, és ott még hiszek mélyen az emberi jóságban, becsületben, szeretetben.
Nem akarom, hogy hideg, rideg pénzemberek legyenek felnöttként, akik még a saját anyjukat is eladnák némi pénzért. . . Annyi riasztó példa van, szóval, én arra törekszem, hogy egy meleg, szeretetteljes kapcsolat legyen a családunkban és a pénz csak sokadrangú legyen.
Igenis, legyen mindenkinek kötelessége, feladata, de ugyanúgy joga is. Ök is megkapnak mindent, mint az osztálytársaik, de el is várjuk tölük, hogy képességeik szerint teljesítsenek és akár az otthoni feladatokba is besegítsenek, ezzel szerencsére nincs gond. Imádnak mindketten a konyhában nekem segíteni, pici koruk óta ott nyüzsögnek, meggyet magoznak, gombát paníroznak, megvan, ki a liszt- és zsemlemorzsafelelös, én vagyok a középen, a tojásfelelös :-))))
Közben irtó jókat beszélgetünk az életröl, a lányokról, lassan érdekli öket a másik nem is, tanítgatom, hogyan kell kedvesen, figyelmesen közeledni hozzájuk, én ugye egy nö szemszögébQl mondom. Az apjuk meg idönknt férfiszemmel mondja el ugyanezt, szóval, igyekszünk nem búra alatt tartani öket, mégis néha az az érzésem, a mi gyerekeink nagyon gyerekek még a korcsoportjukhoz képest, akik már 6-8 évesen véres akciófilmeket, thrillereket néznek a szüleikkel, vagy az apjuk pornóújságját hurcolják be a suliba, hihetetlen, mik vannak. Az én férjem tanár, én statisztikus vagyok, nekünk, konzervatív, értelmiségi nézeteink vannak, nálunk nincs korlátlan tévénézés, igyekszünk tartalmas, jó programokat szervezni a családnak, sokat megyünk ide-oda, otthon nagy társascsatákat rendezünk, nyáron együtt focizunk, pingpongozunk, igyekszünk sokoldalú életet élni, néha színház is belefér. De az a gondom, hogy a nagyobbik fiún a korcsoportja rossz hatása látszik, folyékonyan káromkodik néha, amit nem otthon hall, vad, idétlen filmeket akar megnézni, mert az a menö épp, de én nem akarom, hogy pont olyna igénytelen, buta, felületes legyen, mint sokan mások is, akik sose vesznek le egy könyvet a polcról, vagy nincs is, nem járnak színházba, moziba. . . Nehéz ma jól nevelni gyereket. . .
Tehát nevelési hiba? is lehet, hogy nem tud egy naiv, becsületes kis fickó beilleszkedni a dörzsölt bandába. Kérdezhetitek, minek akar ilyen helyre tartozni? Hát azért, mert az az ö osztálya, korcsoportja. Vagy azonosul velük, amit nem tud értékrendje, neveltetése miatt, vagy kilóg a sorból, konfrontálódik. Szerintem inkább ezért is nem vesz részt semmiben, nehogy öt vonják felelösségre azért, amit a többiek csináltak, volt már példa. Beárulni nem akarta öket, nem is tudja ékesszólóan megvédeni magát, erre ö vitte el a balhét.
Ezért lenne jó, ha más gyerekkörbe tartozna a sport, valami hobbi révén, az azonos érdeklödésü, komolyabb gyerekekkel szorosabb, jobb kapcsolata lehetne, de nem akar részt venni ilyesmiben, csak otthon ül inkább és néha átjön pár haverja. De azok között is volt, aki le lett tiltva részünkröl, ne barátkozzon olyasvalakivel, aki lopott már és nagyon sunyi, nagyon rosszhírü gyrek. Az a mottónk, inkább kevesebb, de értelmesebb haverja legyen, mint sok szélhámos, öt kihasználó.
Bocs az off-ért, elkalandoztam a topic eredeti témájától, talán látszik, hogy nekünk más jellegü problémánk van mégis.
Úgy tűnik, hogy a kisfiad valamiért nem találja a helyét a világban. Ezen manapság nem csodálkozom. Soha annyi kedélybeteg ember nem volt, mint ma. Ennek nagyon sok oka van, de talán a legnagyobb oka az idő hiánya: magunkra, a családra, a szórakozásra és az értelmes tanulásra. Nem akarok erről papolni, mert néha úgy érzi az ember, hogy a téma lerágott csontként hever valahol, amit időről-időre elő lehet szedni. Én kb. 9 évvel ezelőtt az ezoterikus gondolkodás felé fordultam, elég sok könyvet elolvastam (és kellene olvasnom, mert sok felhalmozódott) és csodálatos emberekkel találkoztam, akik ebben a témában IGAZI hozzáértők. Aerobik és fitness helyett inkább a jógát választottam, még a fiam is kipróbálta és nagyon szereti. Nem vágyik feltétlenül a verseny sportokra, elég számára amit a suliban szünetben vagy torna órán űznek. Tudom, hogy a jóga a mi kis Aspisunknak is jó lenne, de mint már mondtam, nem velünk él (bár sokat van nálunk, most is megyünk egy hétre üdülni) és az édesanyja másképp gondolkodik (karatéra járatja inkább) és nem igazán tudunk hatni rá, sajnos. De azért nem adjuk fel, mindig próbálkozunk valamivel. Ha Bp-i vagy, biztosan találsz gyermek jóga foglalkozást, lehet, hogy bevállna a fiadnak. Egy-egy óra alkalmával nemcsak a gyakorlatoké a főszerep, hanem beszélgetnek a résztvevők a világ dolgairól másképp. A fiam ezt nagyon élvezi. Ajánlom figyelmedbe Joanna Crosse A szellem, test, lélek és a Föld képes enciklopédiája c. könyvet, mely kifejezetten gyerekeknek íródott. Azon túl, hogy nagyon szép könyv, rendkívül jól magyarázza a gyermekeknek a fogalmakat, mint pl. asztrológia, álmok, harcművészetek, szent helyek, angyalok, teremtés, rejtélyek, lelkek és szellemek, meditáció, stb. Nem tudom, hogy hallottál-e már erről a kifejezésről, hogy "indigó gyerekek"? Lee Carroll és Jan Tober két kötetben ír erről, nagyon érdekes. Attwood könyve előtt ezt forgattuk a fiunkkal kapcsolatban, nagyon tanulságos és érdekes. Lehet, hogy a te fiad is egy "indigó gyerek". Legalább annyira különlegesek, mint az Aspisok. Az előbbi az Édesvíz Kiadó, az utóbbi a Mandala Véda kiadó könyve. Üdv.
Nyilván mi, mostani szülök ezerszer jobban figyelünk a gyerekeinkre, mint esetleg azt tették a mi szüleink, amikor szóba se jöhetett, hogy egy gyerekkel gond van, mert az általános elvárás az volt, hogy csak csupa rendes, okos gyerek van, vagy ha nem, akkor a másik véglet, a gyogyós. A suliban, ahol én tnaultam, ez a két véglet volt. Holott most már tudom, hogy néhány problémás fiúnál esetleg pont egy ilyen A-szindróma lehetett a baj, de akkoriban senki se hallott még ilyesmiröl, szerintem az illetök még ma se tudják, mi a baj velük, remélem, azért sikerült beilleszkedniük a társadalomba jól-rosszul.
Ma talán néha túl sokat is foglalkozunk a gyerekeink viselkedésének elemzésével, mert mindenáron jót akarunk nekik. Ezzel nem azt mondom, hogy ne foglalkozzunk velük, hanem csak azt, hogy néha én is hajlamos vagyok kis problémákat felnagyítani. Amikor aztán a miénknél jóval nagyobb problémával találkozok, lásd aspis emberek, akkor kapok észbe, hogy te jó ég, mit dramatizálom én a kis hangulatváltozásokat, meg hogy nem akar beiratkozni a Honvédba úszni a gyerek, mikor ezerszer nagyobb gondok is vannak másoknál.
Köszönöm a sok tanácsot, nagyon örülök, hogy ilyen hihetetlenül értelmes, kedves A-szindrómás emberekkel is találkoztam ezen a weblapon, nekik szeretném elmondani, mennyire tisztelem, csodálom öket az akaraterejükért, amivel próbálják szociális kapcsolataikat javítani, az életüket szebbé, jobbá tenni és nem passzívan beletörödni abba, ami van. Ez a küzdeni akarás az, ami nekem nagyon tetszik, és pont ez hiányzik pld. az én kissé melankólikus, passzív gyermekemböl, neki is vannak gondjai, sok neki a mai tempó a suliban, szeretne kényelmes csak ücsörögni és semmit tenni, de ez már egy más téma.
Neki is nyilván szüksége van segítségre, azért, hogy minél hamarabb egy nyitott, boldogabb életet élhessen, a gyerekközösség tagjaként, mondjuk öt eddig is befogadták, vannak barátai, ismerösei, inkább ö az, aki félrehúzódik tölük. Teljesen normálisan tud kapcsoaltot létesíteni, tud velük beszélgetni, az a szleng, amit használnak, nem túl kedves nekem, igénytelen, ahogy ma a gyerekek beszélnek, föleg a fiúk, de ö bármikor be tud kapcsolódni közéjük, a játékba, fociba, ha akarja. Csak ritkán akarja, ez a baj.
Idönként együtt szokott focizni az egész környékbeli gyerekcsapat, nyáron gyakran mennek, ö a legjobb kapus!! Viszont nem akar pályajátékos lenni, mert cselezni nem tud jól, abban közepes csak, és ha már egyszer elveszik töle a labdát, dühös lesz.
Tehát inkább személyiségbeli okai lehetnek annak, hogy ö szándékosan kivonja magát a társaságból, régen sokat verekedett, minden balhéban benen volt, most 1-2 éve eldöntötte, jó fiú lesz, neki ne adjanak intöt, inkább nem vesz részt a klikkek hülyeségeiben. Így viszont passzív eléggé, ez se jó. . .
Örülök, hogy segített a könyv. Attwood azonban nem azt mondja, hogy az Aspisok csak olyanok lehetnek, ahogyan Ő leírta. Az általa felsorot tünetek nagyban segítik a végleges diagnózis felállítását, de az A-szindrómának lehetnek árnyalatai. Nekünk ezt dr. Weiss így írta le: képzeljünk el egy téglalapot a hosszanti átlójával és annak csúcsvégződéseivel. Az egyik végződés a normális emberek, a másik az autisták, míg az Aspisok kb. középen helyezkednek el. DE! Elindulhatnak mindkét irányba, ami attól függ, hogy milyen segítséget, ingereket, invenciókat, lehetőségeket kapnak a környezetüktől. A mi gyerekünk is kb. középen van és hol jobb, hol egy kicsit rosszabb. Valószínű, hogy a felnőtté válásukig sokkal inkább hullámzó a személyiségük és csak később, amikor már maguk is tenni akarnak azért, hogy jobbak legyenek mindenben, laposodnak a hullámok amplitudói. Én azt tanácsolnám Neked, hogy vidd el a gyermeket dr. Weisshez, mert akár Aspis, akár nem, ez a Doktornő nem akármilyen ember. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy tévedtél, mert szerintem meg Aspis a gyermeked. Én nem vagyok szakember, de dr. Weiss biztosan segítene neked néhány jó tanáccsal nemcsak a gyermekeddel kapcsolatban, hanem Veled kapcsolatban is. Úgy érzem, hogy bizonytalan vagy azért, hogy mindig jó anya voltál-e. Én azt hiszem, hogy az az anya, akit nem hagy nyugodni a gyermeke problémája, és mindent megpróbál, csakhogy segíthessen neki, csakis jó anya lehet. Egyébként a "jó anya" szintén a relatív fogalomkörbe tartozik (számomra). Ki tudja egy adott szituációban megmondani, hogy jó anya vagyok-e vagy sem? Ez mindig később derül ki, sokszor hosszú évek múltán. Én a saját gyerekemmel (aki nem Aspis) úgy 7-8 éves koráig kicsit szigorúbban bántam néhány dologban (önállóság, a rend fogalma, az a bizonyos verseny, amibe a mai gyerekek kényszerülnek). A párom sokszor megkritizálta és tudom, hogy a gyereknek akart "jót". De engem is így nevelt az édesanyám, akivel csodálatos és szeretetteljes kapcsolatom van (84 éves, fantasztikus asszony), ami aztán most megismétlődni látszik köztem és a fiam között annak ellenére, hogy úgy érzem, egészséges szigorral kezeltem a "határátlépéseit". Most csak úgy tudok róla beszélni, hogy félek azt hiszik dicsekszem, pedig csak boldog vagyok, amiért olyan a fiam, amilyen. Nem akartam belőle szuperment faragni, csak egy nyitott és jó emberkét, ami talán sikerült. Nyilván az alapszemélyiséget nem lehet megváltoztatni (vagyis lehet, de akkor torzul), de egy anya okosan képes terelgetni a gyermekét, segíteni abban, hogy tisztán lássa maga körül a világot. Én csak ezt szerettem volna elérni, remélem sikerült. A mi kis Aspisunknak is segíteni akarunk, ezért keresgélünk, informálódunk az édesapjával ahol csak lehet. Ez a fórum óriási lehetőségeket rejt magában, ha megtartjuk a jelenlétünkkel! Üdv.
Csak két területen láttam azonosságot, hasonlóságot, így a kommunikációs problémák miatti visszahúzódás, passzivitás terén és a kudarcélmények kerülését, azaz hogy nem akar részt venni a játékokban, nehogy veszítsen. De ö pld. nem azért nem akar részt venni, hogy ö irányítsa a saját elképzelései szerint az egészet és mivel a többiek erre nem lennének hajlandóak, emiatt nem játszik. Nem, ö szimplán azért nem akar játszani, mert nem akar esetleg utolsó lenni, nem akarja, hogy kinevessék emiatt.
Úgy érzi, hogy ha nem elsQ valamiben, akkor már nem ér semmit. Ez inkább a teljesítménykényszer hatása, ami megy mindenhol, hiszen a suliban és a sportban is csak az elsöket ünneplik, 2-tól kezdve már tök mindegy, egybeolvad a tömeg. Ö inkább kitünni szeretne, de nem tudja hogyan, mert annyria nem jó azért egyes dolgokban. Illetve ha jó is lenne, önbizalomhiány miatt neki se kezd és így nem derül ki, lehetett-e volna elsö.
A mozgása is rendben van most már, ügyes, mind a labdajátékokban, mind a táncban, sportban, csak a késsel kell óvatosan bánnia, de lehet, hogy nekem kéne több idQt szánnom a tanítására és nem elvárni, hogy pick-pack tudja, mint más.
Egyszóval megnyugodtam, a fiam legfeljebb a kiskori autizmus egy fajtájában szenvedhetett, kb. 5-6 éves kora óta azonban eltüntek a furcsa dolgai. Mióta iskolás, ugyan többet szorong az elvárások, a telj. kényszer miatt, az osztályozás miatt, de mégis nagyon sokat ért és változott.
Ha megnézem a leírást, ö például irtó rendetlen tud lenni és nem izgatja, tehát nincs benne kényszeres rendrakás a saját belsö bizonytalansága ellensúlyozására. Amit ír a szerzö, hogy az ilyen gyerekek elmélyednek egy speciális hobbiban, nála az sem igaz, épp ez a bajom, hogy érdektelen, unott, nem igzaán érdekli se az olvasás, se semmi, legszívesebben csak tévézne vagy számítógépezne.
Azt hiszem, minden embernek, a saját egyénisége folytán lehetnek különcségei, amik azért a normális határon belül vannak még, vagy esetleg 1-2 területen kirívóak. De ahhoz, hogy valaki ilyen A-szindrómás legyen, ahhoz több tünet egyidejü fennállása kell.
Azt hiszem, a visszahúzódást, a csendes, magányos idQtöltést a gyerek tQlem örökölte, mert én is pont olyan voltam kiskoromban, bár én tényleg sokat olvastam, de nem hiszem, hogy aspis lettem volna. Én ugyanis mindent olvastam, föleg irodalmat, meséket, és nagyon is érzelemgazdag voltam. Egyszerüen csak alulszocializált voltam inkább, nem jártam oviba, mert nem volt és így nem tanultam meg kisgyerekkorban a többi gyerekkel való együtt játszást. Ma se bírom a tömeget, csak 1-2 emberrel beszélgetek szívesen, zavarba jövök a sok embertöl, de a sima gátlásosság és tömegkerülés szerintem egyéni tulajdonság, sokan lehetnek még így.
Örülök, hogy a fiamnak a meglévQ kisebb-nagyobb problémái ellenére nincs komoly baja, mert most már tudom, milyen egy aspis.
Kedves Tacibu! Pécs írányából (6-os vagy az M7) jövök és nem lakom nagyon messze a fővárostól. Autóval közlekedem, nem gond a hely, de ettől még másnak lehet probléma. Én tudok alkalmazkodni, de talán valami belvárosi (ismertebb?) hely könnyebben fellelhető a többi vidéki számára, de ez csak az én ötletem. Üdv.
Kedves Büszperger, még soha senki nem találkozott egymással, úgyhogy időszerű lenne összejönni, ismerkedni és beszélgetni. Mivel én nem Bp-i vagyok, rábíznám a hely megválasztását azokra, akik jobban ismerik a fővárost és mondjuk ami IR-nek is és a többi Aspisnak is megfelel (ismerve a közösséghez vagy nyilvános helyekhez való viszonyukat), mert nagyon jó lenne, ha legalább annyi Aspis eljönne a találkozóra, mint mi (nem akarok megkülönböztető jelzőket használni). Örülnék, ha Aspisaink megtisztelnének bennünket a jelenlétükkel, hiszen csak együtt képzelhető el bármilyen jövő a témával kapcsolatban. Örülök, hogy mindenki aktívan részt vesz a fórumon! Üdv.
Ami a találkozót illeti, ez most lenne először, és bár tudom, hogy ez a felnőtteket és a nagyobb gyereket nevelőket nem érinti, de mégis azt hiszem, hogy elsődlegesen azt kellene elérni, hogy az óvodapedagógusok, sőt inkább az óvodapszichológusok (ma már kötelező lennie) kapjanak egy tájékoztatót erről a dologról, mert ugye tudjuk, hogy rajtunk kívül szinte senki sem ismeri. Így viszont, ha már az oviban kiszűrnék az aspis kicsiket vagy legalábbis szakértőhöz tudnák őket küldeni, akkor jobb esélyekkel indulhatnának az iskolában meg egyáltalán. Szóval, valahogyan segítenünk kéne mindazoknak, akik semmit sem tudnak erről az egészről, és fogalmuk sincs kihez fordulhatnának a különös gyerekükkel. A korai fejlesztést ugyanis tényleg nem lehet eléggé korán kezdeni.
Egyébként egy kicsit megnyugtat a tudat, hogy létezik ilyen könyv és szakember is, persze nem biztos, hogy a kisfiam pont ebben szenved, de hogy magatartászavaros, az számomra egyértelmű. Egy kicsit nyugodtabb lettem attól, hogy nem csak egyéni problémánk ez, aminek talán nem az otthoni körülmények vagy nevelés az elsődleges okozója, hanem talán "gyárilag" ilyen a gyermek és vannak sorstársak és kezelési lehetőségek is.
Nagyon feldob, hogy ilyen intelligens, értelmes emberek is jelentkeztek e szindróma kapcsán, mert azt mutatja, ez tényleg nem jelent semmiféle csökkentértékűséget, csupán a társadalmi kapcsolatokban való hiányokat, problémákat. Persze ez utóbbiakat se szabad lebecsülni, hiszen közösség nélkül senki se lehet boldog, kell a társ, a család, a m. helyi közösség stb, de ez tanulható lassan szeritnem. A lényeg az, hogy mentálisan, értelmileg ezek az emberek pontosan annyit, ha nem többet érnek, mint az átlagos, hétköznapi emberek. Így senki se sütheti rájuk a jelzőt, hogy hülye vagy béna vagy utálatos vagy direkt sértő.
Én már sokszor gondoltam rá, hogy a fiam sokszor nem akart rosszat, amikor véletlenül fájdalmat okoztott a testvérének vagy másnak, hanem csak ilyen szeleburdi, nem képes érzékelni tette következményeit.
Ez a tény, hogy ő nem képes előre látni, előre tervezni semmit, nyomasztó, mert pont ezért kerülhet néha veszélyes helyzetekbe. Persze a tapasztalatokból tanul valamennyit, mégis, nem gondol előre, nem gondoskodik semmiről, hanem csak a jelenben él, nem gondol rá, hogy ha nem pakolja el a poharakat, le fogja borítani a tálcával, ha nem rakja el a kulcsát, nem fog tudni hazajönni stb. Ebben nehéz lassú eredményeket elérni, szerencsére a sok gyakorlás azért segített már eddig is valamenniyt.
Nekem a kisfiam így, ahogy van, megfelel, sohase cserélném el egy másik, ú. n. problémamentes gyerekre, hsizen ő az enyém, az én gyerekem, tehát elfogadom őt, szeretem, mégha néha ki is hoz a sodromból, de ilyenkor megmondom neki, attól, hogy mérges vagyok, még szeretem, csak én is ember vagyok, aki néha indulatos.
Elnézést kér ilyenkor, aztán persze újra megteszi, amit nem kéne, de már egy ideje tudom, hogy nem direkt bosszantásból és ezt tudatosítom mindig a férjemben is. Bár igyekszünk teljesen átlagosan, normálisan, a két gyreket egyforma szempontok szerint nevelni, pláne, hogy a férjem nem is tudná elképzelni, hogy a nagyobbik fiú esetleg érintett egy ilyen problémával, azaz nem akarja tudomásul venni, hogy ő más kicsit, mindig hárítja az ilyen irányú beszélgetéseimet, mégis, elértem, hogy ne egyforma szigorral vegye a két gyereket. Ami a kicsinek simán, flottul, tanulás nélkül is megy, azt ne várja el a sulitól szorongó, kicsit kényelmes, elvont, absztrahálni képtelen nagyobbiktól.
Képességeik sezrint kell tanulniuk, ez
Anyám: Tele van érzelemmel, ugyanakkor rendkívül okos (kitöltettem vele egy IQ tesztet és 136-volt az eredmény) De sajnos elég konzervatív gondolkodású (legalábbis annak tartom) de közben a világon minden érdekli. Gyerekkoromban is tele voltam újító ötletekkel a technika területén. De rendszerint nem hitt nekem, de az utóbbi néhány évben, amikor látta, hogy amit én megjósoltam (egy évtizeddel előtte) azt mások, szabadalmaztatták (mondhatni, hogy "látnok" vagyok a technikában) elkezdett komolyan venni. És ha mostanában állok elő valami újjal már komolyan veszi (és nem ritkán meg is rémül) mert már látta hogy ha én látok valamit a jövőben az rendszerint megvalósul (kb. 95%. . . . ).
Apám: Rendes ember volt, mindenki szerette, csak volt egy igen NAGY problémája hogy Alkoholista is volt egész életében. (ez okozta a halálát is) Anyám okosnak tartotta (legalábbis mikor megismerkedtek) de az évtizedek során az alkohol hatására rendesen elhalt minden olyan agysejtje, ami az intelligenciához volt köthető.
Anyai ágon jött az intelligencia: Anyai nagyapám szintén építészmérnök volt, nagyanyám meg tanár.
Apai ágon meg a hétköznapi tehetség: Apai nagyapám (apám is profi) hivatásos sofőr volt. Nagyanyám a Tungsram-nál volt gyári munkás hosszú évtizedeken keresztül.
Üdvözlettel: iR
u. i. : Én benne lennék a találkozóban! Bár elég magas kritériumaim vannak a helyszínnel kapcsolatban. (pl. : parkolási lehetőség, megközelíthetőség, biztonság, stb. . . ) Mert szeretem bebiztosítani magam, hogy ne érjen meglepetés. . . :)
Öröm látni, hogy felpezsdült az élet itt nálunk. Nekem is megfelel egy hétköznapi találkozó, Valaki felvállalhatná a főszervező feladatát (én erre sosem voltam alkalmas, de ötleteket tudok adni. . . ). Nagyon-nagyon kiváncsi vagyok a felnőttekre, és a gyerekes szülőkre is. Kérdésem lenne Hozzátok: ha van olyan, akinek szakember adta kezébe a megfejtést, kapott-e utána segítséget, és ez milyen módon történt? Van-e olyan csoportterápia pl. , ami tényleg segítene, és nem csak az ember idejét rabolná el. Én úgy érzem, egyre könnyebb a gyerekkel, látványos a fejlődés, mióta iskolás lett. Tetszik Neki a rendszer, a fegyelem, a teljesítmény díjazása jegyekkel. Néha azonban vannak rossz periódusok, amikor szükségem lenne szakértő segítségre. Az is lehet, hogy Ti tudtok majd legjobban segíteni.
Minden Aspisnak vannak furcsaságai. A mi gyermekünk előbb beszélt angolul, mint magyarul. Ma is angolul tudja magát a leghelyesebben és folyékonyabban kifejezni, de azért már sokkal jobb a helyzet, mint volt. Ő sem szeretett részt venni a csoport foglalkozásokon, inkább egyedül foglalkoztatta magát. Neki is van furcsa gesztikulációs jelrendszere, amiről nem tudjuk, hogy mit is akar jelenteni. Vag letérdelve vagy lehajtott fejjel futkározva a kezeivel mintha varázsló mozdulatok tenne igen közel a szemeihez. Ha megkérdezzük, hogy mit csinál, mindig azt válaszolja, hogy semmit, néha pedig azt, hogy elképzel valamit és azt játsza el magában. Néhány évvel ezelőtt nagyon érdekelte az egyiptomi történelem, de főként a fáraók és a múmiák. Hetekig fáraó temetést rajzolt és sokáig forgatta a múmiákról szóló könyvet (megvettük neki, hiszen ez érdekelte). Nagyon szereti a számítógépes stratégiai játékokat, főleg amelyekben különleges lények vannak. Soha nem kellett kétszer megmutatni, hogy mit hogyan kell csinálni a játék programban. Azonban ha öltözni, cipőt kötni vagy kenyeret vágni kell, akkor nem tudja hogyan csinálja. Pedig Isten tudja, hogy hányszor mutattuk már meg neki, akkor sem tud mit kezdeni a hétköznapi dolgokkal. Az is érdekes, hogyha olyan szituációba keveredik, ahog még mi, felnőttek is tanácstalanok vagy riadtak vagyunk, neki csak elég elmondani, hogy éppen mi a helyzet, és higgadtan, nyugodtan, hiszti nélkül tudomásul veszi a dolgokat. Néhány éve több ezer km-re innen vakbélgyanús fájdalmakkal kórházba kellett vinnünk. Más vele korú gyerek (10 éves volt akkor) biztosan kétségbe esett volna nemcsak a fájdalmaktól, hanem az idegen környezettől és a rá váró tortúrától. Azt nem mondom, hogy egy kissé nem volt riadt, de ennek ellenére angolul lekommunikált mindent az orvosokkal és az ápolókkal. Nekem nem igazán kellett kisegítenem a kommunikációt illetően. Szerencsére nem kellett megoperálni, de két napig kórházban maradt. Soha nem panaszkodott, teljes nyugalommal viselt mindent. Ahányszor bementünk hozzá, a nővérkék "éppen arra jártak", annyira megkedvelték a gyereket. Akkor olyan volt, mint egy normális gyerek. Annyira nem szeretem ezt a kifejezést, hogy normális gyerek, mert azt gondolom, hogy a normalitásban is van valami relatív. Szóval, nem akármilyen gyerekünk van, mi is úgy szeretjük, ahogy van, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy a világ ma még nincs hozzájuk berendezkedve. Vagyis nem szabad abbahagyni a csiszolgatásukat. Gyémántokká válnak, ha segítünk nekik.
Föleg pici korában voltak jellemzöek a kis furcsaságai, pld. 3 évesen visszatéröen mindig rajzolgatott a levegöbe és a neki intézett válaszokra annyit mondott csak: apuci dododo :-))) Nagyon édes volt, de néha voltak kellemetlen szituk, Mikulás-ünnepségen is csak ennyire méltatta az öt kérdezö Mikulást, aztán borzasztóan sírva fakadt és még a Mikulás-csomagot se akarta elfogadni. Voltak furcsa félelmei és kicist rögeszmés dolgai.
hatéves koráig csak a temetök érdekelték, a halál misztikuma, amerre mentünk, mindig számolta, hogy kocsiból hány temetöt látott.
Kicsi korában az összes kisautót sorba rakta, egy végtelen hosszú sorba, melléjük feküdt és alulról nézte öket, a kereküket tanulmányozta. Minden közlekedési jármü, troli, villamos nagyon érdekelte, kis játékban is megvettük neki, mindnek az alvázas, kerekes müködése volt leginkább, ami csak érdekelte és az ajtócsapkoás. Persze, ez utóbbi sok gyereket érdekel, de öt szinte csak ezek érdekelték. Telehálózta a lakást fonalakkal, hogy ez áramszedö és jön a troli :-)) Néha mérgelödtünk, máskor mosolyogtunk és elfogadtuk, hogy ilyen. Mivel nehezen született meg, ennek tudtam be furcsaságait, hogy túlérzékeny. Rájöttem, hogy ömellé kétszer annyi türelem kell, mint a tesójához, más kérdés, hogy ebböl mikor mennyi jutott, mert kezdetben nagyon féltékeny volt és mindig bántotta a kicsit, így persze, hogy rászóltunk, hiába próbáltam több szeretetet adni, sokszor kisiklott a kezeim közül, elszaladt a puszik elöl, és csak azt hajtogatta: nem kell a tesó, nem kell a tesó. . . Voltak kalandos dolgok, pld. közlekedésnél sohase fogadott szót, egy rémálom volt úgy kimenni a Ligetbe, hogy ki ne szaladjon az úttestre, miközben a kicist toltam babakocsiban. Sokan azt mondják, ez szimpla gyereki fegyelmezetlenség, de én inkább úgy éreztem, ö képtelen felfogni, hogy veszély leselkedik rá és csak nevetett, nevetett, akárhányszor megcsinálta ezt és rohantunk utána. . .
Ez mind kis furcsaságok, és ebben érzem a különcségét.
De el kell mondanom, hogy szerencsére az évek alatt nagyon sokat fejlödött vagy csak háttérbe szorultak ezek a különc kis szokásai. Viszont aggasztóan szorongó, bizonytalan és még mindig nem merem rábízni, hogy kenyeret vágjon, mert olyan hirtelen, szertelen, hogy inkább a 10 éves öccse szolgálja ki, ha nem vagyunk itthon. Viszont rengeteg dologban ügyes és szorgalmas, nagyon kreatív, gyönyörü, szívböl jövö dolgokat csinál, díszpárnát varr kézzel, amit nem értek, hogy tud abban ilyen ügyes lenni, ha meg a késsel nem tud bánni, szóval csupa szív a gyerek. Szeretném, ha egy boldog felnött lenne, ezért elemzem öt és próbálok segíteni, ahol tudok.
Gondban vagyok, hogy kinek írjak előbb: a sziporkázó Aspisoknak vagy neked Juliette, de azt hiszem Aspisaink várhatnak egy picit. Juliette! A leírtakból úgy tűnik, hogy egy újabb Aspiskát találtunk, de ezt azért akkor vedd készpénznek, ha egy szakember is megerősíti a gyanúdat. Feltétlenül szerezd be Tony Attwood Különleges gyerekek c. könyvét, mely az Aspisokról szól. Amit tudni lehet a szindrómáról, ebben a könyvben benne van. Mi is ennek a "bibliának" köszönhetjük azt, hogy tudjuk, miért más a gyermekünk, de természetesen a biztoshoz szükségünk volt dr. Weiss Mária diagnózisára is. Ha továbbra is látogatni fogod ezt a fórumot, már nem leszel tanácstalan a gyermekeddel kapcsolatban. Olvasd csak el IR, Samtelen és Büszperger beszélgetését. Szerintem fantasztikusak! Mit gondolsz, egy átlag ember (akár diplomás, akár nem) folytatna ilyen brilliáns okfejtésekbe bocsátkozó párbeszédet, mint ez a három jó fej? A tetejében úgy filóznak a koránt sem egyszerű problémáról, mintha valami hétköznapi ügyről lenne szó, pedig nem egyéb, mint az életük, a boldogulásuk, egyáltalán a létezésük mikéntje a tét. Azt hiszem, hogy mi úgymond normálisak kaptunk egy jókora fricskát ettől a 3 csodabogártól, pedig nem ez volt a szándékuk. Mi minden apróságból akkora patáliát tudunk csinálni, hogy az valami elképesztő. És akkor itt ez a 3 igazi problémákkal küzdő ember és valami hihetetlen higgadtsággal és józansággal próbálják tudomásul venni a helyzetüket. Az általuk leírtakból én úgy látom, hogy gyermekként az Aspisoknak nagyon nehéz, de ahogy Büszperger írta, ez az életszakaszuk az inforációgyűjtés ideje. Néha gyötrelmes, de később, felnőtt korukban képesek lesznek élni az információ halmazzal. Nem ismerem a családi hátterüket, arról még nem írtak, lehet, hogy nem is szeretnének. Valahogy mégis úgy sejtem, hogy rendelkeztek egy olyan háttérrel, amely érzelmi menedéket nyújtott számukra, legalábbis remélem, hogy így van. Jó lenne, ha írnának erről, persze csak ha nem érzik tolakodásnak a kíváncsiságomat. Hármak! Lenne kedvetek a szervezdő találkozón részt venni? Üdv.
Amiért kérdezem: van egy nagyon régi sejtésem, érzésem, hogy nagyobbik fiam valahogy más, mint a testvére, mint a többi gyerek.
Hogy miben más? Röviden ennyi:
- rendkívül érzékeny, pici korában már egy székfeldöntéstQl sírva fakadt
- nagyon aluszékony
- rengeteg szeretet van benne, de képtelen sokszor kifejezni
- sokszor fájdalmat okoz a testvérének véletlenül, mert nem érzi, hogy ö mondjuk rálépett, belekönyökölt a másikba és ez fáj a másiknak, ha szólunk neki, csodálkozik rajta
- rendkívül zárkózott
- nem bírja a kudarcélményt, hihetetlenül maximalista, csak elsö akar lenni mindenben, és mivel tudja, nem lehet sokszor az, inkább mindenböl kivonja magát, nem hajlandó társasozni, csak akkor, ha közös bábuval játszunk, nem hajlandó sportolni, mert nem akarja, hogy egy edzö szidja stb.
- kiváló zenei és irodalmi tehetsége van, saját kis zongoraszámokat alkot, gyönyörüek, ugyanakkor nem akart tanártól tanulni, 1 évig járt zongorára, de néha sírva fakadt, ha szerinte nem volt tökéletes a játéka, ami riasztotta tanárt és azt hitte, mi vagyunk túl szigorúak
- a finommozgás kis kora óta nem megy rendesen, hirtelenek, vadak a mozdulatai, kiborít sokszor mindent
- elhagyja a cuccait
- 2, 5 éves kora óta beszél, iszonyú hosszú verseket, dalokat hibátlanul tudott mondani, az összes kocsimárkát ismerte, a rendszámok volt a mániája, ez most már abba maradt jó ideje
- sokszor úgy néz, mint aki nincs itt. . .
- a helyzeteket nem fogja fel teljes mélységben, olyan kérdéseket tesz fel, amit a 10 éves öccse 6 évesen se tenne fel, semmi gyakorlati és áttekintö érzéke nincs
- az óvodában fél napokig háttal ült a csoportnak, nem játszott velük, bámult ki az ablakon és várt engem egész nap
- az óvodapszichológus enyhe autizmust állapított meg, és hogy nem kell semmit csinálni vele, ez még normális
- az óvoda iskolaérettségi vizsgálatra küldte, 1 évet még maradt, mert mentálisan enyhén retardáltnak minösítették, és az absztraháló képesség hiányát vélték felfedezni nála
- az iskolában szenved, szorong, nem bír rendesen fogalmazni, utál felelni
- angolból és zenéböl kitünQ
- és ami a legnagyobb bajom és ezért már pszichológust is keresek, , néha szomorú, cél nélküli, passzív emberke, akit nem bírok kizökkenteni ebböl a bezártságból, egyhangúságból, kudarckerülésböl. Sehová nem tudom beiratni, hogy legyen egy jó hobbija legalább, ami feldobná, nem és nem a válasza mindenre, legyen foci, kosár- kézilabda, bármi, vagy tánc, rajzszakkör (gyönyörüen rajzol is), színjátszókör.
Érzem, tudom, hogy valami gond van, de a környzetem lehurrog, azt mondják, csak bebeszélem, hogy van valami. Nem tudom miért, de az én fiam más valahogy, mint egy átlagos gyerek. Még mindig olyan önállótlan, mint egy 8 éves, bár sokat fejlQdött.
Ahogy itt olvastalak titeket, felsejlett bennem, hogy talán ö is A-szindrómás?!
Ugyanis (kopp, kopp kopp!) már második éve koptatom az előadók padjait a kommunikáció szakon. ugyan a szóbeli felvételin kicsit furcsának tűnhettem, de egyelőre úgy tűnik, a tanárok bíznak bennem. (bár mondjuk ehhez kellett egy pofás önéletrajz is, amiből látták, hogy azért több is rejlik bennem a dadogás mögött). a "dolgozat" egy odalnyi iromány, bár nem jelenik meg sehol, de ha privátban írod a mélcímed, elküldöm.
nem mondom, hogy könnyű, voltam én már sírógörcs határán egy síktapló sajtóssal folytatott telefonbeszélgetést követően. bár, legalább fel mertem emelni a telefont.
egyelőre úgy tűnik, állom a sarat, bár kötve hiszem, hogy valaha kamerák előtt pózoló riporter lehetne belőlem, de hát anno, a pályaválasztásnál ez volt a legkézenfekvőbb. sok aspival ellentétben engem a számok helyett a betűk vonzanak, meg ha már a fél tanári kar a középiskolában azt sulykolta, hogy milyen jól írok, vigyem legalább már én valamire, akkor nem volt mit tennem, beadtam a lapom:-) (emlékeszem, drága olasztanárnőm egy olaszból készített mesefordításom még el is küldte a Nők Lapjának, hátha beteszik:-)
emlékszem, amikor az írásbelin ültem és pár feladatnál nem tudtam semmit, eszembe jutott, hogy ha nem megy tudásból, próbáljam meg íkúból, és szépen össszekotortam a dolgokat "paraszti ésszel". szerintem ha más nem, esze az aspiknak van, és azzal már lehet valamit kezdeni ahhoz, hogy ne vesszünk el a világban. nem szabad annyira tragikusan felfogni ezt az egészet. húsz éves koromra azért elértem, hogy ha nem is szeret mindeki, és kínszenvedés az ismerkedés, azért vannak barátaim, remek szobatársaim, ahol az én furcsaságaim eltörpülnek a depressziós, xanax-és csokifüggő szobatársam bajai mellett, és azt csinálahtok, ami érdekel, és amihez a többeik szerint érzékem van. most úgymond "jól" vagyok.
kopp, kopp, kopp.
fel a fejjel!
Bárcsak egy kicsit kevésbé a vágyaink irányítanák az ítéleteinket, és egy kicsit jobban a tények! (Újabb utópia:)
Samtelen, az örmény holokauszt igencsak érdekel. . . Mi a vezérfonala a vizsgadolgozatodnak?
Mostantól visszafogom magam! :)
Én a géppé válást nem úgy értettem, hogy teljesen, csak a kasznit cserélném le.
Pl. : Amikor az ember egy Trabantból (jelenlegi testem) átül egy BMW-be (a következő testem) attól még Ember, marad! :)
A tudatom, a személyiségem, az ösztöneim nem változnának. Csak a létfenntartó rendszer. :)
Üdvözlettel: iR
Én magam is sok hasonló vonást "birtokolok", mint az aspis 4. 5 éves fiam, de nem vagyok az. Ezért kicsit megrémített, amit a technológia forradalmáról, az új embertípusról és - oh, jaj - a géppé válás vágyáról írtatok. Ki kell mondanom: nem akarom, hogy az én fiam is géppé szeretne változni. Mi marad akkor a szeretet vagy a szerelem kiszámíthatatlanságából? Benne már most is túlcsordul a szeretet, amit a család felé ki is tud mutatni, csakhát a többiek felé nehéz.
Megijedtem, amikor a hozzászólások egy kicsit futurisztikussá vagy éppen idegenné váltak számomra. Az én legnagyobb vágyam nem az, hogy a fiam kitűnő számítógépes szakember legyen (egyébkéntis jelenleg ezerszer jobban érdekli a zene- amit ugye szív nélkül nem lehet gyakorolni. . . ), hanem az, hogy neki is legyen saját családja, akiket szeret, és akik szeretik. Nem akarok érzelgős lenni, de enélkül nem érzem teljesnek az életet. Persze lehet, hogy tévedek, mindenki a maga mércéjével mér.
Adjatok reményt, hogy az aspisok is szerethetők, és szeretők. . . ugye?
U. I: nagy gond lenne, ha a találkozó valamely hétköznap szerveződne, a fiam akkor ugyanis oviban van, és így könnyebb lenne. . . ?
(de a forralt bornál akkor sincsen jobb:-)
Nem feltétlen szükséges neked használt gépre gyűjteni, mert most jelent meg a "Mac Mini"
"samtelen hozzászólása: . . . . . . . (ah, vizuális gondolkodás!:-). "
IR válasza: Épp ez a jó a Mac-ben hogy összefügg a két dolog, ha szép akkor gyors, ha gyors akkor szép! ;)
Üdvözlettel: iR
Anno egyszer (kétszer) én is álltam hatása alatt, és pontosan azt tapasztaltam, amit írtál. (80%) . . . . . :)
(Nem vagyok piás, nehogy valaki félreértse!) :):):):)
Üdvözlettel: iR
ez a számítógéphez való vonzalom érdekes kérdés. noha én még a honalpom html-kódjai között is elveszek, azért annyi midenképpen lehet szerintem a dologban, hogy itt, a gép mögött nagyobb biztonságban érzem magam. kontrollálni tudom a világból bejövő információkat, és azt is, hogy én, magamból mennyit adok ki. el tudom dönteni az "elküld" gomb felett azt, hogy kapcsolatba lépek másokkal, avagy sem.
ugyanakkor persze tudom, hogy a fejlődéshez az kell, hogy "gyakorolni" kell a való életben, másutt barátkozni, kommunikálni, mert különben egész életem végig egy, a billentyűzet felett virtuóz, ámde a valódi életben "kuka" személy maradok.
Megosztanám egy furcsa élményem, amelnnyiben nem zavar benneteket. Szócval, tegnap találkoztam egy haverommal, és nem tudom, hogy a négy deci forralt bor+ fél doboz cigaretta, vagy az előtte elfogyasztott KFC-s menü, avagy egyszerűen csak valamiféle fejlődés okozhatta, de a haverommal tegnap úgy beszélgettem, hogy magam is meglepődőtem rajta: már elég sokszor a szemébe tudtam nézni, és ami a legfurcsább, hogy tökéletesen áttekinthetően, tömören, hadarás, terminusok nyelvbotlások meg önamgam kijavítása nélkül beszélgettem vele, foglaltam össze azokat a dolgokat, amikkel foglalkozom, többek között megsimertettem egy nagyon összetett és bonyolult témáva, amit jószerivel alig ismernek (Az örmény genocídium kérdése, amivel egy vizsgadolgozatomban foglalkoztam pár hete. ) és úgy tűnik, hogy mindenben vette a lapot és élvezte a beszélgetést. Sőt, ahogy beszéltem, egészen megkérdőjelezte, hogy valóban aspis vagyok-e, s valljuk be, ezek után magam is elbizonytalanodtam. Avagy ez már a fejlődés jele? Nem tudom, de furcsa (sike)élmény volt:-)
Erre azért van szükségem, mert rendkívül sebezhetőnek és védtelennek érzem magam (emberi lényként) a külvilággal szemben, nem beszélve, arról hogy akkor a legtöbb betegséggel szemben immúnis lehetnék, és a fizikai erőm és a kitartásom is az egekbe szökne. És persze a jelenlegi hobbim a számítás technika szó szerint az életemmé válna. Nem kéne többé a gép előtt szenvednem (esetenként) napi 18 órában (munka, hobbi, szórakozás)
A technikai fejlettség (pl. : nanotechnológia (és anyagi helyzetem)) jelenleg nem teszi ezt lehetővé. De viszont még az én életemben elérhető (remélhetőleg, ha nem tőr ki egy világháború vagy valami globális katasztrófa) az a technikai szint hogy olyan minőségű "alkatrészek" (és erőforrások) készüljenek, amik lehetővé teszik az operációmat.
Elméletben, ha minden terv szerint halad a jövőben nem kizárt hogy a (relatív) örökélet is megvalósulhat ez által.
Szerencsémre ezzel a vággyal nem vagyok egyedül, mert tudomásom szerint Amerikában több tízezren vannak hasonló nézőponton. (előjegyezve kisebb nagyobb műtétekre (ha eljön az ideje))
Üdvözlettel: iR
Ami most következik, azt nem látom tisztán, csak érzem(!), viszont tisztán érzem. . . :) Kicsit elvont, kicsit profetikus, kicsit misztikus és kicsit talán még őrült beszéd is. - De van benne logika.
A számítástechnika és az autizmus/AS összefüggéséről van szó. Tudjuk, az utóbbi egyik tünete az előbbi iránti erős vonzódás. . . A kapcsolat azonban ennél sokkal mélyebb.
Szerintem ugyanannak a dolognak a világban való egyidejű, a szellemi és a fizikai szférában egyszerre történő felbukkanásáról van szó. Fajunk történetében mintha elérkezett volna egy újabb fordulat, amely - akár tetszik ez a konzervatív érzésvilágnak, akár nem - a számítástechnika csatornájába tereli az emberi információáramlás jelentős hányadát. Ez a minőségi változás, a közvetlenről való áttérés a közvetettre új, hatalmas távlatokat nyit az Ember történetében. És egyidejűleg - másképp nem megy - le is zár régi távlatokat.
Mindennek már látszanak a félreérthetetlen jelei. Hogy mást ne mondjak: ezt csináljuk éppen. Soha nem találkoztunk volna, ha Ez nincs.
Mindenki a Huxley-féle szép új világgal ijesztgeti a népeket, pedig - nem holnap és nem holnapután - valami olyasmi lesz. Ijesztő, igen, de csak most, mert a mai fejünkkel/szívünkkel méricskéljük. A középkor embere nem hitte volna el, hogy lehetséges úgy is élni, ahogyan mi élünk. Oszt lehet.
Rövidre fogva: az autizmus/AS nem egy kibicsaklás, amit valahogy át kell vészelni, hanem a JÖVŐ EMBERÉNEK ELŐKÉPE. Ez az én hitem. Lehet, hogy csak önigazolás, sóvárgás, csak a kínzóan üres ég uploading-ja a részemről, egyszóval lehet, hogy csupán a szív csele (a szívé, ami, mint tudjuk, okosabb az észnél), igen, lehet. De az is meglehet, hogy nem az, hanem ezzel a látomással Nostradamus archetípusa jelez nekünk a mélyből. . . :)
Aki pedig megelőzi a korát, annak szenvednie kell, neki is, a környzetének is. Ez a világ sora. --- Ám most abbahagyom, mert erről vagy nagyon röviden, vagy nagyon hosszan tudok csak beszélni. . .
U. i. :
A "fogyatékos" kifejezést visszavonom, ezek csak szavak. Ha valakinek 1 karja van és 3 lába, az az ember fogyatékos? --- Ha így nézem igen, ha úgy nézem, nem . . . Szóval annyit nem ér, hogy bárkiben rossz érzést keltsen. - NEM fogyatékosság.
Én cseppet sem tartom betegségnek az Asperger szindrómát, sőt az én szemszögömből adomány (addig, míg védelmeznek a külvilágtól) mert így lehetőségem van olyan szemszögből szemlélni az emberi fajt, mint egy földönkívüli kutató, vagy egy mesterséges intelligencia. Ugyanakkor célterületeimen (érdeklődési kör) sokkal gyorsabban oldok meg feladatokat, egészséges társaimnál. Ez olyan, mint amikor egy ember összehasonlít egy iMac-et és egy PC-t. Első ránézésre mindkettő számítógép, de az architektúrát megvizsgálva feltűnik a jelentős teljesítmény béli különbség oka. A PC-ben benne van rengeteg dolog, ami lassítja a számításokat (az emberekben az Érzelem és a Szociális készség). De az iMac esetében ezek hiányoznak, és így lehetséges, az hogy az azonos órajelen működő iMac és PC közül az iMac végzi el hamarabb a feladatot.
(Elnézést kérek mindenkitől a számteches hasonlatért, de ezzel a témával foglalkozom szabadidőm 90%-ban. . . )
Az Aspergeres érzelmei. : Nagyjából olyan mintha egy Windows-os alkalmazást szeretnénk futtatni Mac OS környezetben (iMac operációs rendszere) nem lehetetlen csak körülményes elindítani (emulálni kell, vagy külön elkészíteni a Mac OS verziót)
Én magam az érzelmek reprodukálását (felerősítését és láthatóvá tételét) régóta gyakorlom. Minden egyes szintlépésnél nevet változtatok a NET-en ezzel jelezve magamnak és az ismeretségi körömnek a fejlődést.
- Ebből a szemléletmódomból jött ki a jelenlegi jelmondatom (önjellemzés). : "Úgy különbözök az emberi fajtól, mint Macintosh a PC-től"
- Jelenlegi nevem az "iR" is innen ered. iMac = "én Macintosh". . . iR = "én Richard"
Üdvözlettel: iR (Richard Vaultdweller)
u. i. Gondolom senkinek sem mondtam újat, csak saját nézőpontomból világítottam rá a szindróma lényegére. (ezen hozzászólásomat (meg az összes többit) szövegszerkesztővel készítettem el, mert nem vagyok az önkifejezés művésze, csak tökéleteset akarok mindig alkotni. . . ) :):):) ohhh. . . hogy hányszor írtam át. . . hogy ezt a formát kapja. . . . . . . .
Kedves Büszperger! Köszönet a jelenlétedért a fórumon, el sem hiszed, mennyit segítessz azzal, hogy bejelentkeztél! Tudod, én nem az édesanyja vagyok a mi kis Aspis gyermekünknek, de neki én olyan vagyok, mint az igazi Anyukája. Nekem nem született második gyermekem, de benne megtaláltam a meg nem született gyermekemet. Nem érdekel, hogy "problémás", mert én és a kisfiam ilyennek szeretjük őt, amilyen. És ami a legfontosabb, Ő feltételek nélkül szeret viszont minket. Sajnos a saját édes testvére nem tud vele mit kezdeni, de a fiam (remélem és úgy is tűnik) pótolja a testvéri szeretetet és törődést. A saját gyermekem egy évvel fiatalabb, de a mi kis Aspisunk elismeri őt falkafőnöknek és valami hihetetlenül csodálatos kapcsolatban vannak egymással. A legnagyobb problémánk a továbblépés. Rendkívül aggódunk a jövő miatt, de hála neked és a többieknek, akik Aspisként írnak a fórumon, dereng a fény az alagút végén. A férjemmel nagyon sokszor úgy éreztük, hogy a "mi" fiúnknak nagyon nehéz élete lesz, hiszen nincsenek számukra és nekik való intézmények egy elfogadható jövő kialakításához. Minden elismerésem a tied (bár jó sokáig nem tudtad, hogy mi is a "baj" veled), hogy végig küzdötted a jogi egyetemet és egy olyan hivatást választottál, ahol kapcsolatok nélkül nehéz boldogulni. Persze ez majdnem minden hivatásra igaz ma már. De Nektek pont ez a legnehezebb: kapcsolatokat kezdeményezni, alakítani, ápolni, megtartani. És lám! Akad arra példa, hogy megy ez is: "csak" akarni kell és talán rendelkezni kell egy olyan hátországgal, amely nem hagy békén és arra ösztönöz, hogy ne légy kívülálló. Remélem, hogy tényleg van Neked ilyen! Mégis úgy gondolom, hogy a családi háttér ma már nem elég, nyilvánossá, elfogadottá kell tenni, hogy létezik egy ilyen típusú ember (akik szerintem nem fogyatékosok) is. Lehet, hogy optimista vagyok, de bízni akarok a társadalom jóindulatában, abban, hogy teret adnak az Aspisoknak is a boldoguláshoz. Ehhez azonban meg kell jellennünk. Találjuk ki, hogyan!
Tacibu ť 2005-01-21 10:38
Válasz a hozzászólásodra a Asperger szindróma című topicban: Szia, azt hiszem, hogy rossz gombot nyomtam meg, a fórumra akartam küldeni a soraimat, nem csak Neked címezve. El tudnád valahogy juttatni a fórumra is? Köszi!
Tacibu ť 2005-01-21 09:38
Sziasztok! Köszönjük, hogy írtál magadról, Büszperger! Valahogy én is ezt érzem a gyerekben, csakhogy Ő nem tudja ilyen világosan megfogalmazni. Kicsit bánt, hogy azt irod, fogyatékosság. Hiszen Nektek ami huzalozás hiányzik valahol, az más területeken többszörösen be van huzalozva. De nagyon szemléletes a kép. Való igaz, minden élethelyzetet, amivel még nem találkozott a gyerek, meg kell neki magyarázni. Ki, mit, miért mondott, erre Őneki mit, hogyan kell (kellett volna) reagálni. Jó, hogy már tudjuk, vannak ilyen emberek is, mint Ti. Nekem nagy megnyugvás, hogy nevet adtunk a problémának. Ami az érzelmeket illeti, az én kicsim borzasztóan ragaszkodik hozzám, rajongással vesz körül. Nekem egyértelműek az Ő megnyilvánulásai, szavak nélkül is. Ugyanakkor rendszeresen lezajlik köztünk az alábbi párbeszéd: -Mama, szeretsz? -Persze, Cicám. -Én nem hiszem! -Miért nem? -Mert nem mondod! Úgyhogy rendszeresen szavakba kell öntenem az érzéseimet, hogy biztonságban érezze magát. Szerencsére sosem mondtam olyat, hogyha rossz fát tettem a tűzre, hogy emiatt nem szeretem. Nagyon komolyan vette volna, így utólag már biztosan tudom. Jól esik Nektek leírni ezeket a kis történeteket, tudom, megértitek, mert néha a pszichológus is furcsállta ezeket a helyzeteket, és azt vetette a szememre, hogy elkényeztetem a gyereket. Igaz, akkor még Ő sem hallott Aspergerről. Szerintem, mi már sokkal többet tudunk ezekről a gyerekekről, mint egy átlagos pszichológus. (Ennyit az öndiagnosztizálás kritikájához. . . ) Én febr. 20-tól tudnék részt venni egy találkozón. Mi lenne, ha lefixálnánk február 26-át erre az alkalomra? Mert előbb-utóbb valakinek biztosan akad programja erre a hétvégére is. Sziasztok!
Egyszóval: köszönöm a leveledet a magam és az összes érintett nevében!