Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Asperger szindróma
2004-02-18 17:251.
Torolt_felhasznalo_739697
Létrehozva: 2004. február 18. 17:25
Van egy nagyon-nagyon kedves ismerősöm aki valószínűleg Asperger szindrómás. Ez az autizmus egyik - kevésbé ismert - fajtája. Olyan emberekkel szeretnék megismerkedni, beszélgetni a tapasztalataikról akiknek ez a téma nem idegen.
Én is úgy látom, hogy az utóbbi időben állandó szereplők vannak a fórumon, de ezer oka lehet, hogy hol vannak a többiek. Én szívesen találkozom, akár egy jó kávé mellett is tudunk beszélgetni, főleg, ha csak 4-5-en vagyunk. Január 29- február 05-ig nem leszünk itthon, de utána ráérek. Írjatok!
Egyébként nem kell rögtön a tévéhez rohanni, persze jó dolog, ha összejön, de szerintem ha mindenki a maga kis szűk lehetőségeivel, a saját körében próbálná felhívni a figyelmet erre az egészre, az is segíthet. Én például egy, jórészt pedagógusok által olvasott nonprofit kis újságba akarok írni egy ismertetést, és most kezdek el szakértőt vadászni a témában. A Mensa Hungaryban is megemlítettem, hogy érdekel-e valakit, és többen is visszajeleztek, hogy igen, mert azért az ő tesztjükön is "fennakad" sok, kiváló képességű ember. és úgy tudom, hogy gyakran a magas inteligenciahányados is "velejárója" az AS-nak. . .
De jó, hogy lassan elkezdünk mozgolódni! Nagyon jó ötletlenk tartom a találkozót és a nyári tábort is! Szívesen segítek bármiben. Mi is vidéken élünk az ország majdnem közepén, Budapest sincs messze. De azt gondolom, hogy a távolság nem lehet akadálya annak, hogy tegyünk valamit Aspi ügyben. Talán még a médiát is tudnám mozgósítani, van kapcsolatom a TV2-vel, pontosabban Svábyékkal. Ha gondoljátok, tudok vele beszélni, lehet, hogy Őt is érdekelné a téma, hiszen valahol segítségről lenne szó, és Ők kaphatók erre. Ehhez természetesen az is szükséges, hogy Aspisaink is fel merjék vállalni a nyilvánosságot, mert azt tudni kell, hogy mindennek van jó és rossz oldala is. Mégis azt hiszem, hogy itt lenne az ideje komolyan foglalkozni az Aspisok helyzetével. Már nem elég, ha csak mi beszélünk róla! Mit gondoltok?
Jó lenne, ha akit érdekel a találkozó ötlete, jelezné a fórumon, vagy magánban, hogy kiderüljön, érdemes-e agyalni. És akkor kitalálunk valamit.
Én igazából azt hiányolom, hogy a pedagógusok semmiféle ismeretekkel nem rendelkeznek az Asperger szindrómáról. Pedig már a bölcsödében. és különösen az óvodában kitűnnek a problémák a gyerekkel. Jó lenne, ha valamilyen hivatalos fórum küldene tájékoztatást, vagy továbbképzést tartana a témában, hiszen nem kevés gyerekről van szó, és ahogy Kikuli mondta, esetleg félremagyarázzák a gyerek viselkedését tájékozatlanság miatt. Én pl. állandóan gyötörtem a gyereket, hogy vegyen fel gombos ruhát, inget, nadrágot. Valami nagyon taszítja bennük, ezt mi úgysem tudjuk megérteni, Ő nem tudja elmagyarázni. Sokszor erőszakkal ráhúztam, és láthatóan szenvedett. Most, mióta tudom, hogy Aspi van jelen, nem kínzom ezzel, néha próbálkozom, mert állandó fejlődésben van, és szerintem előbb-utóbb megoldódik, kinövi. Vagy nem? Mit szóltok ehhez felnőtt Aspisok? Mik a fejlődés perspektívái? Mit gondoltok, jól megérti-e egymást két Aspis, vagy elbeszélnek egymás mellett? Egyébként nekem is legszorongatóbb problémám, hogy boldog tini lesz-e a fiam, nem magányosodik-e el? Jó lenne egy szülői klub, ahol összejöhetnénk, beszélgethetnénk a gyerekről, és összeereszthetnénk Őket. Vagy egy nyári tábor. Tényleg jó lenne egy tábor, a témában képzett pedagógussal. A hagyományos táborokba nem merem elküldeni a gyereket, mert hiába tíz éves, egyes helyzetekben nagyon gyámoltalan tud lenni. Mit szóltok hozzá?
Döbbentem látom, hogy egyre többen jelentkeznek Aspi ügyben a fórumon. Elképesztő, hogy hányan vannak és nincs egy olyan hivatalos fórum, ahol végre érdemben foglalkoznának az Aspival. Rengeteg olyan dolog van ezzel kapcsolatban, ami szerintem meghaladja egy internetes fórum lehetőségeit, bár nagyon jó, hogy legalább már ez is van!!! A döbbenetem mellett csodálok mindenkit, legyen Aspis vagy Aspis gyermek szülője, aki fáradhatatlanul keresi a válaszokat a miértekre. Mint már írtam korábban, mi is nagy dilemma előtt állunk, hiszen tovább kellene tanulnia a gyermekünknek, de fogalmunk sincs, hogy merre induljunk el! Ő éppen középúton volt vagy van a normális és az autista között, ahogy ezt dr. Weis Mária mondta annak idején. Ők az Aspisok. Elindulhatnak lefelé és felfelé is. Persze mindenki, aki érintett ebben azt szeretné, ha az út inkább felfelé vezetnek. De mi a helyes út?? A szülő ösztönösen is érzi, hogy a gyermeke segítségre szorul, de a szülő lehetősgei is korlátozottak. Mindjárt ott kezdődik, hogy egy adott oktatási intézményben fel lehet-e tárni, hogy a gyermek Aspis. Felháborít, hogy ezen dilemmázni vagyunk kénytelen. Ezek a gyerekek igenis értékesek, aranyosak és szeretetre méltóak, mégis úgy kezelik őket a társaik és sajnos sokszor a pedagógusok is, mintha "selejt" lennének. Sok "normális" gyerek nincs olyan jó érzésű, mint a mi Aspis gyerekeink. Egyszóval, valahol el kellene kezdeni "legalizálni" őket, mert különben mindig kirekesztettek maradnak. Én arra gondoltam, hogy tanácsot kellene kérni dr. Weis Máriától, hogyan lehetne az Aspisok érdekeit valamilyen keret közé szervezni, mint pl. az autisták. Ha van autista kutató, miért ne lehethe Asperger kutató is? Vagy csak álmodozom? Mi a véleményetek?
Ez Nicol1-nek szól, és nagyon örülnék, ha nem vennéd személyeskedésnek. Nyilván tudod, hogy nekünk, akik aspis gyereket nevelünk, az egyik fő félelmünk, hogyesetleg majd egyedül marad, nem talál társat, nem lesznek gyerekei. . . Azt írod, a férjed is aspis. Ezek szerint bele lehet szeretni egy furcsa pasiba is, ugye? A mi fiunkban pl. hihetetlen szeretet van és ezt ki is tudja mutatni. Azt remélem, hogy lesz olyan lány, aki mjad értékeli a tisztaszívűségét, az eszét vagy az érzékenységét, és elfogadja, hogy egyes helyzetekben magánakvaló, furcsa. Szóval, ugye nem törvényszerű a felnőttkori magány? Te már tudtad az ismerkedéskor, hogy a férjad aspis, v. csak később derült ki?
Azt hiszem, Tacibu kérdezte, nem tudjuk-e, hol van az a tanároknak szóló, pontokba szedett ismertető. Hát, ez az. Segíteni akartam, de én sem találtam meg, pedig egysuer már nagy hasznát vettem, mert odaadtam a fiam óvónénijének, rögtön beiratkozáskor, hogy tudja, miről van szó. Nagyon jó volt, hogy ezt így összeszedték, még ha nem is igaz egy az egyben minden a gyerekre, de legalább tudják, mi ez az egész. Ugyanis rajtunk, érintetteken kívül, alig hallott valaki valamit az aspiról. Szerintem ez nagy baj, mert mondjuk, ha egy gyerek egy szigorú, ám felkészületlen családba születik aspival, el tudom képzelni, hányszor verik meg, a látszólag indokolatlan hiszik vagy ellenállás miatt. Ez szörnyű lehet egy kicsinek, aki csak nem tudja másképp kifejezni magát és egyébként is szorong. . . szóval, jó lenne, ha erről sokan tudnának, hátha így könnyebben elfogadnák a másságot. Éppen ezért én személy szerint nem tartom jónak, hogy titkoljuk az aspit, mert így csak egy furcsa, másképp gondolkozó gyereket, felnőttet látnak, akire könnyen rásütik a "hülye" bélyeget. Nálunk az egész környezet, a család, az óvónénik, a barátaink tudnak az aspiról, és komolyan mondom, sokat segít, hogy bátorítóan fordulnak felénk. A kisfiamnak, 4, 5 éves pl. most nagyon jót tesz egy belemenős, vagány ovistársa, akit gyakran meghívunk, és "gyakoroljuk" vele a kettesben való játékot. hihetetlen élmény látni, hogy a fiam birkózik a másik kisfiúval, amitől egy évvel ezelőtt sikoltozva menekült volna. De pl. az ő anyukája is tudja, mi van, így tudja, hogy néha a fiam csak egyedül akar lenni, vagy hogy nem kell erőltetni nála a fizikai kontaktust. Szóval szerintem, legjobb, ha vállaljuk magunkat, mert csak ígylehet érdemben segíteni. Minket egyébként a Vadaskertben diagnosztizáltak tavaly nyáron, de már azóta is elképesztő a javulás. Szóval, fel a fejjel és le a titkokkal! Szerintem. . .
én egy egyetemi esszé kapcsán ismertem meg az AS-t, és bár akkor már gyanús volt a dolog (az IPM cikkéből indultam ki, és már ott is gyanúsak voltak a dolgok), de csak mostanában ástam bele komolyan magam. a neten fellelhető tesztek jó része (bár ah, ki tudja, mennyire megbízhatók. . . ) szerint aspie vagyok. egy aspie szerint a weblogom is hordoz néhány olyan dolgot, ami az AS tünete is lehet. beleástam magam a szakirodalomba (igen, az Attwood-könyvet is elolvastam), és hát most elvileg úgy állok, hogy fennáll a gyanú, de annyira nem erősen.
Attwood egyik, a neten talált angol nyelvű cikke a aspie nőkről szól, ahol azt írja, hogy egyrészt nálunk ritkább, másrészt nehezebb észrevenni. és az esélyünk a fejlődésre is nagyobb. való igaz, amióta a megfelelő támogató környezetet megtaláltam, azt tanulhatok, amit akarok, de akkor is vannak olyan dolgok, amiket nem tudok máshova tenni. ez kósza öndiagnózis számomra olyan volt, mintha végre megtaláltam volna a választ a furcsaságaimra. összeállt a kép. hogy miért nem nézek mások szemébe, hogy miért vagyok zavarodott, ha akár egy szemináriumon is meg kell szólalnom, hogy miért érzem úgy magam, mint egy gyerek, amikor a Mensa HungarIQa tesztjét meg 99%-ra írtam meg, hogy miért tudok káprázatos verbális csörtéket vívni írásban, s miért szorítanak egy pillanat alatt sarokba élőben. hogy miért reagalálok olyan ingerülten a legkisebb zajokra is, hogy miért marad meg az agyamban minden apróság is több év távlatából, s hogy igen, sajnos be kell vallani, miért képtelenek megérteni engem a férfiak.
ugyanakkor néha úgy érzem, hogy ahhoz képest, ahogy a gimnázium poklában viselkedtem, most talán már a javulás útjára léptem. igaz, nem kis szerencsém volt, hogy nekem sikerült a tanulásba menekülnöm, s olyan szakra bekerülnöm, ahol a képességeim kibontakoztathatom. szerintem ez az egyik legfontosabb. itt aztán már megtaláltam a kellően nyitott embereket, akik el tudnak fogadni a "stiklijeimmel" is
ne ugrojatok rám, én nem állítom magamról azt, hogy az vagyok, még keresem a válaszokat, csak gondoltam, megírom az én élményeim. megvan az esélye, hogy kiderüljön, én nem is vagyok igazi Aspie, viszont így is rengeteg tapasztalatot nyertem, és jelenleg egy kisebb felvilágosító cikken dolgozom, ami talán segíthet a lakiusoknak megismerni a betegséget. mert sajnos jelenleg az emberek hiányos ismeretei okozzák a legtöbb problémát.
és mégegy dolog: például bevalljam-e akárkinek is, ha neadjisten diagnosztizálnak?
Nekem a férjem és a fiam is Asperger-szindrómás. Nagy szerencsénk volt, mert mi elsőre rátaláltunk a Delej utcai Autizmus Kutatócsoportra, mikor az akkor három éves fiamnál számunkra is nyilvánvaló lett, hogy valami "nem stimmel". ( A környezetünk már korábban is látta. ) Gyermek és felnőtt kivizsgálását egyaránt vállalják, nagyon-nagyon rendesek, lelkiismeretesek, a diagnózis felállítása után sem hagyják magára az embert. Egyedül annyi a gond, hogy rettenetesen hosszú a várakozási idő, mire a kérdőív kitöltése után sor kerül a tényleges vizsgálatra (fél-egy év akár), de nem sok más választás van, és megéri kivárni. (És lehet, hogy azóta már ez is változott. ) Ha bárkiben felmerül az Asperger-szindróma lehetősége ismerősével, barátjával, esetleg önmagával kapcsolatban, a következő számon veheti fel velük a kapcsolatot: 334-1123. Remélem, tudtam segíteni.
10 éves kisfiam is Aspergeres. Most olvastam vissza a fórumot, és abban reménykedem, hogy egy-egy helyzetet, ami éppen megnehezíti az életünket, segítségetekkel könnyebben megoldunk. Volt a fórum kezdetén egy vita arról, szabad-e az Attwood könyv alapján diagnózist felállítani. Erről csak annyit, hogy a mi esetünkben a nevelési tanácsadó pszichológusa adta a kezemben (Ő is akkor olvasta először. . . ), és ezután megkönnyebbülve, hogy át tudja hárítani a további teendőket az Autizmus Alapítványra, be is fejezte a foglalkozásokat. Én meg úgy gondolom, hogy van ott elég problémájuk a súlyos esetekkel, inkább én foglalkozom a gyerekkel napi 24 órában.
Nálunk a telefonkönyv volt a sláger, rendszámok is, és minden egyéb, amit listázni, rendszerezni lehet. Most a BKV járatok, menetrendek vannak műsoron, bárhová el szeretnék jutni, csak meg kell kérdeznem, és vágja a választ. Eddig az iskolával - tanulás szempontjából - nem volt gond, versenyekre küldik, és jól megállja a helyét. Barátja viszont nincs, fiúkkal egyáltalán nem tud kapcsolatot teremteni. Unoka-testvéreivel, akik mind lányok, viszont jó kijön. Tegnap nagyon elkeseredve jött haza a suliból, nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy csúfolták. Ezt nagyon nehezen viseli. A tanárnőnek nem akar szólni, merthogy nem akar árulkodni. Rendszeresen elveszik az uzsonnáját (Ő csak azt mondja. hogy eltűnik. . . ). Szerintem, ha a tanárnőt beavatom, akkor még inkább fogják piszkálni. Van ötletetek?
Kb. egy éve volt a neten egy használati utasítás tanárok számára Aspergeres gyerekekhez (magyarul). Most nem találom. Tud valaki róla?
Jó helyen jársz.
Én is öndiagnózis alapján jutottam ide anno.
Természetesen nem vagyok szakember, de rendkívül érdekel a "hozzámhasonlók" helyzete, és tapasztalatai.
Üdvözlettel: Richard V.
Nem szeretnék öndiagnózist felállítani, de az alapján
amit idáig tudok az Aspergerről, valószínűleg érintett
vagyok. Már jó ideje kezelnek depresszióval, mondanom
sem kell, nem sok sikerrel.
Rengeteg kérdésem lenne ezzel kapcsolatban, bízom
benne, hogy ezeket fel tudom majd itt tenni egy szakembernek.
Természetesen szívesen beszélgetnék hozzám hasonló
emberkékkel is, hisz mint "köztudott" a magunk fajta (már elnézést
a kifejezésmódért :) nehezen találja meg a közös hangot,
az ún. "normális" emberekkel.
Üdvözlettel
ff.
Most nincs túl sok időm, mert a gyerekeim ugye este elég sok feladatot adnak, de írok néhány infót, hátha még nem tudtok róla.
Gyógyszer: Milgamma N (ez csak egy vitamin, a Vadaskertben ajánlották, recept nélküli)
Játék: Bolyongolyó
Film: Nappali álmodozók
Könyvek: Theo Peters: Autizmus
Életmentő kézikönyv szülőknek - ebben nagyon jó ötletek vannak
Szociális történetek - ez kicsit súlyosabb esetekben jó
A könyvek az Autizmus alapítványnál kaphatóak (Delej utca 9)
Egy regény: Egy kutya különös esete az éjszakában
Írok majd bővebben is, de szerettem volna, ha ti is tudtok ezekről a hasznos dolgokról.
Sziasztok, minden jót!
A mi gyerekünk autista tüneteket mutatott (zárkózottság, artikulációs és beszédproblémák, stb. ) Voltak iskolai alkalmassági vizsgálaton a gyerekkel, ahol rákérdeztek a szülők, hogy nem autista-e a gyerek, de azt egyértelműen megmondták, hogy nem. Azt viszont nem, hogy mi a probléma, hiszen az Asperger csak néhány éve kezd bevonulni a köztudatba az autizmus mellé. Még tanácsot sem tudtak adni, hogyan kellen "bánni" a gyerekkel. A véletlenen múlt, hogy tudjuk, mi a gond a gyerekkel: megláttam egy áruház könyvespolcán az Attwood könyvet és beleolvastam. Mintha a gyerekünkről írtak volna. Aztán jött a nyomozás, hogy Magyarországon ki foglalkozik az aspisokkal, ki tudja biztosan diagnosztizálni, stb. Én azt gondolom, hogy minden szülőt aggaszt, ha a gyermekén valami furcsaságot észlel. Megpróbál a végére járni az oknak. A gond az, hogy hiába tudod a miértet, a hogyan továbbra kevés az alternatíva. Mindannyian tudjuk, hogy az autistáknak sincs intézményrendszerük, pedig égető szükség lenne rá. A Bejárónőm kisfia súlyosabb autista. A szülők folyton attól rettegnek, hogy mi lesz a gyerekkel, ha ők már nem lesznek. Ez borzasztó érzés lehet! Ezeknek a gyerekeknek intézményekre van szükségük: nekik való óvodára és iskolákra. Az espisok legalább fejlődhetnek, de ha nem tudnak hol, (a szülői háttér nem elég egy idő után), akkor nagyon kemény életük lesz. Mint írtam már, mi most lassan túléljük az általános iskolát, és a nagy kérdés a hova tovább? A gyerekünknek jó nyelvérzéke van, hiszen a TV-t nézve tanult meg angolul, de ez önmagában nem elég ahhoz, hogy mondjuk tolmács-fordító lehessen. Szerencsére nem beteges, de nem egy díjbirkozó alkat. Mivel az ikrek jegyében született, ez még megnehezíti a kis aspis személyiségét. Nekünk eddig csak a következetesség jött be, mással nemigen tudtunk ráhatni. Persze nagyon szeretjük, ezt mindig elmondjuk neki, de azt nem tudja, hogy aspis. Nem szeretnénk, ha azonnal belekapaszkodna a helyzetébe, amikor kifogást keres a feladatok hárításához. Nem szabad megengedni, hogy sűrűn kivonuljon a közösségből, ha lehet, mindenbe be kell vonni. Persze figyelni kell arra, hogy azért időnként maga maradhasson. Valamit tenni kellene értük, csak nem tudom, hogyan lehetne elindulni?
Az én fiam szintén Aspis, így találtam rátok. Ő még kicsi, csak 4 éves, és nem is olyan nagyon súlyos a helyzet, de ami tény, az tény: aspis. Szeretném megtudni, nektek melyek voltak azok a jelek, amelyekre felfigyeltetek ilyen kis korban, és hogy mennyit javult idővel a helyzet? Mi 3. 5 éves korában fordultunk a Vadaskerthez, ahová most is el-elmegyünk, leginkább életvezetési tanácsokért és komolyan mondom: nagyon hatásos a megváltozott szemléletünk. Egyre kevesebb a cirkusz, egyre jobban tud közeledni a kortársaihoz, egyre nyitottabb. Persze vannak még gondok bőven, de mivel látom a fejlődést, bizakodó vagyok. Sokat segített, hogy húga született, imádják egymást, rajta tanul játszani és beszélgetni, bár velünk is sokat beszélget-állandóan. Találtam most egy helyet, ahová úszni fog járni, és ahol gyógyped. foglalkozik az ilyen típusú gyerekekkel, sőt más Aspis kisfiú anyukája szerint nekik segített a homepátia is, így néhány hét múlva ezt is kipróbáljuk. Állítólag kicsit kisimult, koncentráltabb lett a gyerek. A mi fiunknak is van kiemelkedő képessége, ami teljesen jellemző: a zene és a nyelvtanulás. Ezeket is meg szeretnénk majd lovagolni.
Szóval, írjatok az ilyen kiskori élményeitekről, majd én is megírom, mi volt a homeopatánál.
Örülök, hogy írtál! Érdekes, hogy a gyermekünk iskolájával szerencsénk volt, egy-két tanárt leszámítva mindenki tolerálta a gyerek problémáit. Ettől függetlenül úgy érezték a szülei (tudod nem én vagyok az édesanyja, sajnos!) és én is egyet értettem velük, hogy jobb, ha nem derül ki az Asp. Segítségünkre volt a döntésben az iskola volt igazgatónője, aki nagyon jó barátunk és kiváló pedagógus. Mivel nem tudják a normális általános iskolákban kezelni ezeket a gyerekeket, többnyire perifériára kerülnek. A mi fiunk is nap mint nap ki van téve a gúnyolódásnak és a rossz vicceknek, de összeszorított foggal tűri vagy olyan is volt már, hogy nem hagyta magát. Meg is lepte a környezetét és mi nagyon büszkék voltunk rá. Nálunk a legnagyobb problémát még sem az iskola jelenti, hanem az, hogy az édesanya nem veszi komolyan a gyerek problémáját, sőt ma már vitatja a doktornő diagnózisát. Ettől függetlenül nem adjuk fel, és amikor nálunk van a gyerek (szerencsére sűrűn), akkor "nyúzzuk", amennyire lehet. Velem és a saját gyermekemmel szerencsére csodálatos baráti kapcsolatban van, sőt a doktornőnek is azt mondta, hogy neki az én fiam az egyetlen barátja. Nagyon sokat tanult a fiamtól és ha együtt vannak (nagyon szeretik egymást), akkor olyan, mintha nem is Asp-s lenne. Ha csak egyvalaki van a családon kívül, aki el tudja fogadni őket olyannak, amilyenek és hatni tud rájuk, rengeteget tudnak fejlődni. A mi fiunk rajzolni is a fiamtól tanult. Látta, hogy az enyém milyen elmélyülten dolgozik, és leült mellé alkotni. Egyre szebbek lettek a munkái, a fiam pedig segítette és dicsérte. Fantasztikusak együtt. Mi el szeretnénk menni Etyekre a Kolumbusz Aternatív Gimnáziumba, mert lehet, hogy ez az iskola alkasmas lenne a fiunk továbbtanulására. Van a lányodnak valami különleges képessége? A mi fiunk a Cartoon Networkot nézve szinte tökéletesen megtanult angolul. Bárhol, bármikor, minden gátlás nélkül megszólal angolul és meg is érti, ha beszélnek hozzá. Beíratnánk mi egy angol nyelvű gimibe, de kérdés, hogy felveszik-e. Azt kellene valahogy elérni, hogy ezeket a gyerekeket a boldogulásuk érdekében képességeik szerint fogadják be a különböző iskolákba. Lehet, hogy el kellen jutni az Oktatási Minisztériumba ezzel a problémával? Üdv. Kikuli
Köszönettel és örömmel veszem válaszodat, jó betűt váltani olyannal, akinek ennyire hasonlóak a nehézségei, küzdelmei a gyermekkel. Megerősítettek soraid a saját gondolataimban, érzéseimben: túlszeretésből, túlféltésből nem szabad őket hagyni kirekesztődni a világból sőt eldugni, búra alá tenni. Tényleg sokszor iszonyú nehéz, hogy amit más gyermek magától elles a többiektől, azt nekik 100X sem elég megmutatni. . .
Többen tanácsolták már, hogy az iskolával osszam meg a problémát, hogy jobban megérthessék, de én /is/ attól tartok, hogy éppen hátrányára válhatna /talán/ - nem biztos, hogy tudnának a tanárok mit kezdeni ezzel az infóval, nem vagyok biztos abban, hogy előnyére használnák fel.
Az én kis-nagylányom is felsős már, de nagyon elvágyódik a sulijából, mert kiközösítették, durván elküldik . . . oda. Csakhogy féltem őt egy új, összeszokott közösségbe való beilleszkedéstől is. . . . . .
Azt pontosan nem tudom megmondani, hogy miből állt a vizsgálat, mert sem az Apa, sem az Anya nem volt benn közben. Kb. 1 órán át beszélgetett a Doktornő a gyerekkel (gondolom feladatokat is kapott), majd a szülőkel külön-külön és végül együtt, hármójukkal. Fiunknak logopédia (beszédkészsége rossz) és mozgásfejlesztés (szomathopedagógia, úszás, jóga) javasolt. Azt viszont nem tartotta jó ötletnek, hogy az iskolában feltárják a szülők, hogy Asp. -s a gyerek, mert nem biztos, hogy az iskola pozitívan állna hozzá a továbbiakban. Sajnos inkább erre volt példa a praxisában. Mivel a gyermek most 7-kes, valahogy túléljük az általánost. A nagy kérdés az, hogy innen hová menjen majd. A nyelvkészsége szédületes, mivel a Cartoon Networkot nézve szinte perfekt megtanult angolul, de ami nem érdekli, az nem megy a fejecskéjébe. Egyébként a Doktornő (és Attwood is) azt tanácsolta, hogy kitartó, kemény munkával bírjuk rá a gyereket a "normális" életvitelre, hiszen a jövője a tét. Nincs más megoldás, mint rávezetni (óriási türelemmel, nem "állat" módon) az élet és a mindennapok feladatainak megoldására. Van, amit már legalább 10-szer megmutattunk, de még ígysem akar menni, de nem mindig azért, mert nem tudja megcsinálni, hanem azért, mert szinte minden Asp. -es rendkívül makacs és valahol jól megvannak a maguk világában. Hidd el, bármit megtanulnak, ha érdekli őket, illetve ha nem hagyod békén. Tudom, hogy nehéz velük, hiszen a legnagyobb problémájuk a kapcsolatteremtési és a közösséghez való alkalmazkodási készségek hiánya, de a saját tapasztalatunkból tudom, hogy nincs más, mint meggátolni az outsider-ségben. Üdv.
Arról szeretnélek kérdezni, hogy nagy vonalakban miből áll egy ilyen vizsgálat? A doktornő tudott-e javasolni fejlesztő terápiát?
Köszönettel: Mélyvíz
Én gyerekekkel foglalkozom, de nem autistákkal. Viszont egy kisfiúnál gondoltunk erre is. Hová vihetnénk megvizsgáltatni? (Budapest)
Kérdezed a téma szakirodalmát: én Tony Attwood-tól a "Különös gyerekek" címűt ismerem azonkívül itt a Neten is találhatsz, az angol nyelvű honlapokon is.
a sulival kapcs. sajnos nem tudok segíteni - vidéki lévén. De hogy érted azt, hogy az iskolája nem viseli tovább el? Ezt milyen módon adták a tudomásotokra?
Nekem van egy 13 éves fiam, akiről azt mondták, hogy Aspergeres - mellesleg szerintünk is az. A normál iskolája a mai napig tudta elviselni, iskolát kell keresnünk Budapesten, ebben szeretnék tanácsot kérni. Kincsesház?
mintha az én gyerekemről írtál volna. uyanazokat a köröket jártuk mi is 5 éves kora óta a ma 17 éves gyerekemmel. Az a borzalmas a dologban, hogy senki sem tudott igazán tanácsot adni és azt sem, hogy mi a gyerekem problémája. Volt diszlexia-gyanús, epilepszia-gyanús és most fél éve egy psychiáter hölgyhöz járunk aki depressziós tünetekkel kezeli gyerekemet és Ő említette egy fél mondattal az asperger szindrómát, ami szóba jöhet még. Most ehhez keresek könyvet, leírást, ötletet, hogy miben tudok segíteni Neki.
Megkésve, de köszönöm a válaszodat.
Valóban kívánatos lenne többek bekapcsolódása, Neked, Nektek segítség gyanánt, nekem és sorstársaimnak pedig, hogy segíteni tudjunk családtagjainkon. . . . És nem utolsósorban, a kevésbé érintettek is talán jobban értenék (és elfogadnák) az ilyen állapotú embereket. . .
Kérdéseidre: nő vagyok, szólíthatsz Lótusznak. A lányom 12 éves.
Tuvaluról sajnos nem tudok.
Nagyon érdekelne hogy rajtam kívül a többi Asperger szindrómás hogyan boldogúl az életben (karrier, család, egyéb) Mert erről nem igazán találtam semmit az interneten sem a könyvekben amit olvastam.
És remélem (nem csak a magam nevében) hogy még ráakad egy néhány Asperger szindrómás erre fórumra és hozzászolnak a témához és segítenek az "egészséges" embereknek megérteni a helyzetünket és elmagyarázni hogy mien nagy az (asperger) és az autisták közötti külömség. . .
És a folyékony angol sem árt, mert mindenféle vizsgák vannak, amit bizonyos határidőn belül le kell rakni. A próbaidő fél év.
Sethike vagyok.
Egyébként érdekelne, hogy a gyermeked is hány éves, mennyi a trombocita-száma és a többi, amit az előző levélben feltettem.
Én már 24 vagyok, és régen le is vagyok százalékolva gyermekkori autizmussal.
Mindent le tudok írni, amit csak lehet, de nehezen jönnek a szavak a fejemből, ezért csak egy-két baráommal tudok beszélgetni.
Nagyon nyomorult az az állapot, amikor is az ember csak kérdéseket tud feltenni, úgy, mint én, de egyszerűen nem tud beszélgetni.
Van azonban egy-két ember, akivek elég jól tudok beszélgetni, csak az a baj, hogy ők mind pszichológusok , pszichiáterek.
Nekem az lenne a legjobb az autizmusban, ha segítene valaki normálisan kommunikálni, és az ingerfeldolgozási-zavaraimon is segítene.
Nagyon nehhéz beszélni arról, hogy az ember a fejében mennyire egyedül van.
Nagyon nehéz.
A telefonszámok, házszámok és rendszámok tudnak csak egy kis eligazítást nyújtani ebben a káoszos világban, mert ezekkel úgy gondolom, meg tudok ismerni egy - két embert belülről is.
Nagyon nehéz most írnom, befejezem, mert zakkletnak gyerekek
melltem a számítógépen, mert könyyvtárból írok. ÜDV:
Sethike
Én is meg tudom jegyezni sok telefonszámot és rendszámot is, valamint mindenféle számot, annak ellenére, hogy a számolási rész -iq- alacsony.
Egyébként számomra az iskolai tanulás könnyen ment, mert az átlagtól jóval magasabb iq -val rendelkezem.
Ezért szokták engem magasan funkcionáló autistának is hívni.
Az iskolai élet egyébként kínszenvedés volt számomra, mert állandóan zaklattak, csúfoltak, és sértegettek.
Egyébként normál iskolába jártam, mert a magas iq-m miatt nemm tettek kisegítő iskolába.
Örül, hogy írátl, mert lehetnél a barátom, és a nevedet is leírhatnád.
Ez jó lenne. Ez jó lenne.
Ha már itt tartunk:
Mikor születtél?
Mennyi a trombocita-számod?
Hanyas szám alatt laksz?
Tudod, hogy hogy kell kiejteni Tuvalu fővárosának a nevét?
(Ezt azért kerdem, mert én nem tudom, és rettentően érdekelne.
Fiú vagy lány vagy vagy nő vagy férfi?
Nagyon szeretek barátkozni, és válaszolj kérdéseimre?
Hogy diagnosztizáltak valamit arról nem tudok (valószínű hogy nem)
Aztán a sorozásokon töltöttem ki teszteket és ott is az volt a reakció hogy minél hamarabb keressek fel egy pszihiátert. Meg is tettem. Ő adott egy szép igazolást hogy nem vagyok alkalmas se katonai, sem polgári szolgálatra. (aminek Én nagyon-nagyon örültem, hogy nem kell bemennem egy rakás szadista közé. . . )
Röviden: Senkinek sem volt fogalma róla hogy mi a bajom…
Vizsgálatok: Szerencsémre mindenhonnan leléptem mielőtt kiköpték volna (Tévesen) hogy bolond vagy skizofrén vagyok…
Üdvözlettel: Richard Vaultdweller
ha szólíthatlak így - köszönöm a tájékoztatást. Azt valóban látom, hogy nem gyerekeknek találhatták ki az említett játékot.
Tavaly óta színjátszókörbe járatom a gyereket, épp azért, hogy tanuljon kommunikációs helyzeteket, módokat. Jelenleg is a felnőttekkel tud könnyebben beszélgetni, gondolom, nem véletlen: a felnőttek jobban disztingválnak, nem néznek rá "ÚGY". . .
Ha szabad ilyet kérdeznem: gyerekkorodban kutatták az okát, hogy nálad miből eredhetnek a problémák? Esetleg valamire jutottak is - tévesen - szakemberek /vagy a család, környezet/?
Merthogy, ugye, ha jól sejtem, az aspergerről csak az elmúlt pár év óta lehet hallani hazánkban. De még most is csak alig.
Amit írtam az egy számítógépes szerepjáték, úgy kell vezérelni mint a stratégiai játékok többségét.
A történet a harmadik világháború után zajlik ahol alig marad ember, és a túlélés a cél. Az események a tetszésünk szerint faraghatjuk, rengeteg helyen zajlik. És sok emberrel kell beszélni hogy elérjük célunkkal. És ha ez nem sikerül akkor erőszakot is lehet alkalmazni (ez az alapvető)
a Főszereplő (játékos) karakter folyamatosan fejlődik a cselekvések közben, és ez dönti el hogy mi is lesz a játék vége. (Személyes mellékhatás hogy magam is olyan lettem (részben) mint a főszereplő)
Arra akarok kilyukadni hogy megtanított kommunikálni az emberekkel, emberek nélkül. Ami fontos. (azóta merek chatelni is, meg a többi amit régebben írtam ide)
Gyerekeknek semmiképp nem ajánlanám!!! Vér és erőszak, de nekem ez segített kitörni önmagamból!
Mindenkinek más a gyógyszer. . .
De ami a számomra a legfontosabb hogy a realitás talaján marad és nem egy Fantsy világban kell varázsolgatni. . . .
1999-ben kezdtem vele játszani. . . és még most sem unom mert úgy tervezték meg, hogy képes legyen meglepni, hosszú idő után is.
Egyébként a Fallout 2 az év számítógépes szerepjátéka volt 1998-ban.
Richard Vaultdweller
Az én szóbanforgó gyermekemet is korábban a születési dátumok számomra érthetetlen módon különösképpen érdekelték. Minden rokont, barátot, vendéget kifaggatott születése pontos idejéről és ami nekem még érthetetlenebb volt, hogy 1-2-szeri hallás után meg is jegyezte s még most évekkel később is emlékszik. Kiskora óta ő az én élő telefon- és címjegyzékem. Szerintem abszolút érdektelen autó rendszámokat megjegyzett és később felismerte az úton, mellettünk vagy előttünk elhaladva, a rendszámáról. Kicsi korától kezdve számtalan számomra érthetetlen dolgot produkált, aminek csak mostanában tudom az okát /ami az állapota/.
Sethike, számodra hogy teltek az iskolásévek? ÍR-től olvasom, hogy számára /is/ elég katasztrofálisan. ÍR, tőled kérdezném, hogy milyen játék az, amit említesz? Ez is egy olyan szerepjáték, - ami az utóbbi években divatos a fiatalok körében - ahol a résztvevők kiosztják egymás között a szerepeket és van ugyan forgatókönyv, de attól el lehet térni menetközben? Mi a témája?
üdv: mélyvíz
Én is autista vagyok és 24 éves.
Szeretnék barátokat találni.
Kedvenc érdeklődési köröm a születési dátumok, a házszámok, a telefonszámok, a fővárosok, és a pszichológia.
Szeretek barátokat.
sziasztok
Én is Asperger szindrómás vagyok, illetve annak tartanak a közeli hozzátartozóim, mióta elolvasták Tony Attwood könyvét.
És már én is annak tartom magam, mert szintén elolvastam. (közel 94%-ban magamra ismertem)
Az iskolai éveim nekem is borzalmasak voltak. Rendszeresen megbuktattak, de közben hangoztatták hogy nagyon jó képességeim vannak. Különösen a technika területén. (viszont csak azt nem voltam hajlandó csinálni ami kötelező volt az órákon)
Gyerekként mindenkinek a céltáblája voltam. Többek közt ezért is lettem magántanuló 7-8 osztályban.
Mindig menekültem mindenki elöl. Rettegtem a külvilágtól, az emberi kapcsolatoktól. Pedig szeretnék feleséget és egy „normális” életet.
Egyszerűen nem éreztem magam „embernek”, de most hogy már tudom hogy mi okozhatja ezt az állapotot, megpróbálom átalakítani magam hogy beilleszkedjek a társadalomba.
Ehhez nagy segítség volt a Fallout 2 nevezetű szerepjáték. Játék közben egyre erősebbnek és magabiztosabbnak éreztem magam és azt vettem észre hogy a változás állandósult. Már elmerek menni vásárolni egy hipermarket-be is nem okoz gondot ha idegenekkel kell beszélnem. (de azért a tömeget most sem szeretem)
És megnyugodtam hogy nem én tehetek róla hogy „olyan” voltam, anno, hanem gyártási hiba… :)
Üdvözlettel: Richard Vaultdweller.
Most bukkantam rá erre a fórumra, miközben az asperger szindrómáról kutakszom. Ez nem pusztán kíváncsiság részemről: szomorú aktualitása is van: idősebbik gyermekem révén - úgy tűnik - érintett vagyok. Kálváriánk nem egyedülálló és szokatlan: éveken keresztül hurcoltam a gyereket egyik szakembertől és fejlesztő központtól a másikig, látva, hogy valami nem stimmel. Ezeket a köröket minden eredmény nélkül futottuk le, mígnem a legutóbbi helyen több havi foglalkozás után nagyon óvatosan kitöltettek velem 1-2 kérdőívet, amely, mint később megtudtam, az asperger szindróma diagnosztikus kritériumait tartalmazta. Mivel e kérdőív eredménye "pozitív" lehetett, ezek után adták a kezembe Tony Attwood népszerűvé lett könyvét - igaz, azzal a kikötéssel, hogy kritikusan olvassam, tehát ne akarjak mindjárt kategorizálni. Döbbenetes élmény volt számomra a könyv, mivel úgy éreztem, a gyerekemről íródott! Tehát ilyen értelemben hasonló cipőben járok Tallulah-kal!
Ezután kerültünk egy szakemberhez, aki - bár nem kimondottan szakértője a szindrómának, - mivel városunkban ilyen nincs - találkozott már ilyen állapotú gyerekekkel. Ő szintén úgy vélte, hogy ugyan enyhén vagy részlegesen, de érintett lehet a gyermek. Ezek után nem kerestem tovább a mindenáron diagnózist. . . A könyv és általa a felismerés abban segített és segít, hogy végre megértsem: miért olyan, amilyen és mit miért tesz a gyermekem. . . pl. mikor érzéketlennek és közönyösnek látszik, az nem gonoszkodás részéről, hanem ő észre sem veszi, hogy az. .
Jusztícia soraihoz kapcsolódva: az iskolai közösségben nálunk nem csak a tanárokkal van gond, hanem inkább a gyermekközösséggel, hiszen a gyerekek sokkal szókimondóbbak és nem jól viselik a másságot.
Ezek után talán nem meglepő, hogy végzős grafológus hallgatóként az asperger szindrómások - főként gyermekek - kézírását szeretném vizsgálni, az írásukban fellelhető sajátságokat, abban a reményben, hogy talán ez is egy módszer lesz ennek az állapotnak a felimeréséhez, ezáltal hamarabb út nyílhat az ezzel együtt élő gyerekek /felnőttek/ megértéséhez sőt fejlesztéséhez.
Aki úgy érzi, hogy tud vagy akar segíteni írásmintával, kérem, e-mail címemen keressen meg!
ezt láttad már???