Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Anyósterror
Torolt_felhasznalo_189226
Létrehozva: 2008. május 16. 14:04
Két gyermekem van, egy 4 éves, akivel lassan egy éve pszichológushoz járunk, problémás, úgy néz ki figyelemzavaros, és túlzottan aktív, óvodába nem sikerült beiratni, az óvónők félnek tőle. És van egy másfél éves. Kettőjükkel vagyok itthon, már az idegkimerülés határán sajnos. Elsősorban köszönhetően az anyám és az anyósom terrorjának.
Az anyósom két percre lakik tőlünk. Az anyám egy másik városban.
Én, amikor házat kerestünk, kértem a férjemet, hogy az az egy szempont a legfontosabb, hogy ne az anyósomék közelébe kerüljünk, mert már akkor tudtam, hogy nagyon durván beleszól mindenbe.
Ha egy kis segítséget kapok, rögtön visszahallom anyósomtól, ha jön hozzánk valaki, mindig azzal kezd, hogy ő főzött nekünk ezt-azt, holott folyamatosan kérem, ne főzzön nekünk, minden nap készítek főtt ételt, hétköznap is. És én is rendszeresen küldök nekik hetente süteményt és palacsintát, ha sütök, de soha, senkinek nem emlegetem.
Beleszólnak abba, hogy a házunk előtt hogyan nyírjuk a füvet, hogyan műveljük a kertet, milyen bútort vegyünk, hova vigyem a gyereket játszóházba, hétvégén milyen programot csináljak. Szóval mindenbe. Kulcsuk van a kapuhoz, többször kérte a férjem, hogy ne jöjjön át anyósom, anélkül, hogy telefonálna, de mintha a falnak beszélnénk.
Tegnap a lányom névnapját ünnepeltük, anyósom 3 órán keresztül egyedül beszélt szinte végig, senki sem jutott szóhoz. Szó sem volt a gyerekek ünnepéről, hanem azt emlegette, hogy ő miket csinál, milyen baja van, hogyan intézett el dolgokat stb.
Amikor 4 hónapos terhes voltam, nem akarta megengedni, hogy elmenjünk két napra Prágába a férjemmel, 1 hónapig azt hallgattam, hogy milyen felelőtlen vagyok, és ha tudta volna, hogy terhes vagyok, nem engedte volna ezt az utat. És azért is kiakadt, hogy 8 hónapos terhesen el mertem menni egy esküvőre, amit nem abban a városban van, ahol élünk.
Amikor házat néztünk (1 éve) kétfelé cibáltak minket, érzelmileg zsaroltak anyám és anyósom, hogy mi lesz, ha nem ide költözünk, ha nem olyat veszünk stb. Amikor a férjem kitette a lábát, anyósom 5x elmondott "nem" válaszom ellenére, elrángatott házat nézni olyan helyre, ahol kifejezetten nem akartam házat venni, a ház nekem egyáltalán nem tetszett, de ő áradozott róla, hogy neki mennyire megfelelne.
Azóta megvettük a két szobás házunkat, erre azt mondogatja, hogy ha nem élne náluk a dédi (az ő édesanyja), akkor ő már rég átjött volna a mi kétszobás házunkba lakni, neki bőven elég annyi, mi meg odaköltöznénk az övékbe (amelyik házról többször elmondtam már, hogy én nem laknék ilyenben, mert túl nagy, kétszintes, nagy a rezsije stb.).
Anno 5 éve az esküvőnkre azért nem jöhetettek el a férjem barátai, mert az anyja nem engedte meg, mert mit szólnak a rokonok, ha mi meghívjuk a férjem legjobb barátait, de a rokonságból meg csak a szülők-testvérek jöhetnek el.
Többször el lettünk rángatva templomba is a gyerekekkel, mert a férjem anyja úgy gondolta, hogy illik elmenni. Én nem vagyok vallásos, de kénytelen voltam ott lenni, mert egyszerűen nem volt képes megérteni a "nem"-et.
Ezek csak apróságok, de folyamatosan megkeserítik az életünket, és ennél sokkal durvább dolgokba is beleszólnak.
Az anyám eljön, és egész nap kritizálja a háztartásomat, átrendezi a szekrényeket, ha kiteszem a lábam otthonról, kicserél függönyöket, a gyerekekkel szemben totálisan következetlen, nincsenek szabályok, a gyerek uralkodik rajta.
Egyelőre ennyi, most a nagy sérelmeket nem írom le. Csak annyira kellett, hogy kiadjam már magamból. Köszönöm, aki meghallgatott.
Elnézést, hogy csapongó voltam, de már annyira ideges vagyok emiatt, és a férjemmel egy dolog miatt veszekszünk, a szüleink miatt. És ez már a gyerekekre is rá fog menni, ha nem találunk megoldást.
Jaj, és volt egy nagyon aranyos szituáció, példa arra hogy én is változom. Főzés közben anyósom valamibe beleszólt, hogy szerinte azt nem így kéne, hanem amúgy. Rá pár percre pedig megkérdezte, hogy ugye nem sértődtem meg? Én meg felnevettem, valószínűleg pár éve ezért még lila fejjel magamban puffoghattam, most csak annyit mondtam neki, hogy nem, miért kellett volna? Elmondta a véleményét, és kész! Attól még nekem nem kötelező úgy csinálni!
Szóval változunk, formálódunk, tapos minket az élet, és egy idő után kiderül, hogy ha TÉNYLEG NAGY BAJ van, akkor számíthatunk-e egymásra. Egyenlőre úgy néz ki, hogy igen.
Nóri, annyira magadra veszed ezeket a dolgokat, hogy hihetetlen. Képzeld tényleg vannak olyan nagyszülők, akik csak akkor nagyszülők, amikor a gyereket szép ruhában mutogatni kell az ismerősöknek. Szomorú, de van ilyen.
Sziasztok lányok!
Maszika, Princessita!
A héten rájöttem, hogy a legfőbb gond az agyammal van! De tényleg! Anyósom volt nálunk hétközben, amíg dolgoztam, apa és a gyerek otthon voltak. Előre szóltam, hogy NE csináljon semmit! Kicsit kilógott a lóláb, mert azt mondtam, megszólnak a szomszédok, és anyámnak fogják mondani, hogy "olyan koszos a lánya, hogy az anyósa jár hozzá takarítani". Persze, ismer, tudja hogy teszek rá, ki mit gondol, de így is jó volt, mert nem csinált semmit!
Persze őt zavarja, hogy a két gyerek "nem kap egyenlően" mert a sógornőmhöz minden héten jár takarítani, de hozzánk NEM KELL!
Szóval az agyammal van a baj, mert hazamentem, és elkezdtem körözni a lakásban, mint a mérgezett egér, és ellenőrzitem mindent, hogy minden egyben van-e, a helyén van-e, és különben is! Az én házam az én váram, ott ne matasson senki!
Egyébként én vagyok anyós szempontból a pozitív példa, mert ettől az agyhaláltól eltekintve már tök jó a viszonyunk!
Egy időben elhittem hogy az én komoly agyi munkám és erőfeszítésem gyümölcse a jó viszony. Aztán apa felvilágosított, és kiderült, hogy ő volt aki kőkeményen kiosztotta. Azért ez nem esett jól, jobb lett volna, ha továbbra is hagy abban a tudatban, hogy megérte küzdenem.
Én meg egyre jobban félek, hogy még két gyerekemnek ha születik gyereke mit merjek szólni, csinálni, egyáltalán fel merjem-e venni, merjek-e szólni hozzá, nehogy rosszt szóljak, csináljak.
Csak abban bízhatok, mivel a gyerekek valóban nem hülyék, és eddig még mindegyiknek bejöttem, talán nem lesz gond.
Sziasztok!
Harmadszorra írok, nem tudom, hová szállnak el a hozzászólások...
Szóval: ma anyósoméknál voltam, az udvaron játszottam a gyerekeimmel, a kislányom folyamatosan mondogatta, hogy "Anyuci, gyere, fogd meg a játék másik végét...", "Anyuci, ..." Mire vagy kilencedszer mondta, hogy "Anyuci!", épp kilépett anyósom, és közölte, hogy "De aranyos vagy, ezt mondtad nekem?" Azt hittem, felrobbanok, mivel nyilvánvaló volt, hogy nekem mondta. És akkor persze már újra mondta a kislányom, hogy "Anyuci.", hadd higgye anyósom, hogy neki mondta. Már azon kiakadtam kb. 3 éve, amikor a saját anyám a lányommal úgy hívatta magát, hogy anyamami, mamaanya, de hogy már az anyósom is kezdi... Ráadásul állandóan le akarja passzolni a lányomat, mert "fél" tőle, ugyanis fegyelmezni kell, meg odafigyelni rá, mert nehezebben kezelhető típus. Nem úgy mint a fiam, aki simulékony, és akire persze bármikor szívesen vigyáz.
Hát, ennyit a mai napról, lehet, hogy az északi-sarkra költözök.
Néhányan javasolták, hogy menjek el pszichológushoz a terrort kibeszélni, de egyrészt miből (a férjem 120.000 forintot keres én meg októbertől 25.000 forintos gyest fogok kapni, a lakáshitelünk 65.000 forint, kaján kívül semmit nem veszünk). Pszichológusra nem telik, és nem is tudok mikor elmenni, mert mindkét gyerekem itthon van velem még legalább egy évig.
Szép napot nektek! Pukkancsnéha olyan nehéz elviselni...
Mikor a héten anyós telefonált közölte a párommal, hogyha megyünk hozzájuk, akkor vigyük a fényképezőgépet.
Tavaly is ezt csinálta a mami, hogy parancsba kaptuk, hogy vigyünk gépet. És mikor lementünk ott dirigálta a férjemet, hogy a háznak melyik szögletéről csináljon éppen képet.
Majd parancsba kaptuk, hogy nyomtassunk belőle x méretű x db képet és küldjük el nekik. Mert októberben mikor hazautaztak a szülőfalujukba tudják majd mutogatni a rokonoknak, ismerősöknek.
Ebben az egészben megint csak az a pláne, hogy szerintem a sógorom lányának van fényképezőgépe. Mi a francért nem kérik meg őt, ráadásul ő még ott is van a szájukba. Miért kell megvárni, míg mi megyünk?
Azt azért mondanom sem kell, hogy kb. 15-16 éve anyósék vettek a sógoréknak egy fényképezőgépet, hogy rendszeresen fotózhassák az unokákat és küldhessék mamziéknak a képeket.
És ugye azt sem kell mondanom, hogy a férjem nem kapott tőlük fényképezőgépet. A gépünket én vettem a férjemnek szülinapjára.
Értelek !!!
nem, a jobb anyósnál nem hiszed azt. az jobb. tudod, h idősebb és be akarja magának, a környezetének bizonyítani, h még el tud látni egy kisbabát (ezzel teljesen egyetértek, elfogadom!), előjönnek a régi, saját gyerekével átélt érzései, érzelmei, előjön a tapasztalat, a rutin, és valami feltétlen szeretet egy kicsi, másra utalt, édes illatú baba iránt, amit te is és majdnem mindenki érez, amikor egy idegen kisbabát is lát...és akkor lehet mindenek ellenére valaki szeretni, csak azért, mert ez a pici iránt érzett feltétlen szeretet összeköt minket...én ezt éreztem, mert ezt akartam érezni, hinni akartam ebben, vagy vmi hasonlóban, hogy legyen boldogabb a családom.
nekünk azért kellett volna cumit használnunk, mert
1. a másik unokája már cumizott, azt akkor szoktatták le, egy éves korában, amikor láttak, h mi nem használunk és mégis működik:)
2. hogy tudjunk egy fotót csinálni, amikor a karjában van és nem bömböl...és nem fintorog. a fintorgós, kétségbeesettennézős 3 hónapos azért sikerült.mert természetesen mutogatni kellett volna vmit a munkahelyén, meg a szomszédságban.
3. mert épp az ő izlésének, elképzelésének megfelelően volt felöltöztetve és mást nem tudott kritizálni, és
4. az a lehetőség, hogy most lehet csak úgy ellenni, csevegni a ritkán látott unokája mindennapjairól, semmiségekről, nem tetszett volna neki.
Tudom, értem mit mondassz !
Csak azért írtam az előző hsz-t, mert ha nem olyan az anyós, mint ahogy leírtad, hanem jobb, akkoris hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nem segítőkészségből, hanem kötözködésből mondja amit mond.
Egyébként a hsz-ed utolsó felét akár én is írhattam volna.
nekem a nagymamám erről az egészről mindig azt mondta, h majd, ha eljegyez, majd, ha a felesége leszel, majd, ha gyereketek lesz....de egyre rosszabb lett. a végén felvonta a vállát és azt mondta, h érthetetlen...ő még nem látott ilyet...
azért lehet, h nem mindenkinek ennyire elvetemült, és/vagy ügyesebb leszel, mint én.
volt egy ilyen: szopizás, büfizés, tisztábatevés után a karjába adtam. megkérdezte, hogy odaadom-e egy percre....eleve úgy tartotta, ahogy mutatják a kórházban a tapasztalatlanabbaknak, hogy na úgy nem szabad megfogni, tartani. én nem féltem, gondoltam, hát ez van, kibírjuk azt a kis időt, amíg nála lesz. a gyerekem viszont bömbölt...a férjem meg kivette a kezéből, mert csak azt volt hajlandó hajtogatni, hogy most mi van a kisbabával?(egyszer ki nem mondta a nevét...)miért sír?és hogy nehogy így lefényképezzem!erre a férjem kivette a kezéből, és odaadta nekem, mert nyilvánvalóan az anyja eléggé nehezen viselte, hogy így bömböl nála, és állítja, hogy nem bírta nézni, ahogy tartja... és ahogy kivittem a szobából jött utánam és hajtogatta, hogy ez azért van, mert nem adok neki cumit...nem lehetett leállítani. a mai napig meg van róla győződve, h a gyerekem ordítós volt, pedig nem, csak nála. nem vitatakoztam vele, ő mindent eldönt valahogy, ahogy neki kellemes, hogy ő jól jöjjön ki belőle, és azt hajtogatja, hogy ez v az úgy van, ahogy ő mondja....
biztos aggódott. meg féltette. meg elszaladt vele a ló.meg fel is nevelt 2gyereket.és kezdő anyuka voltam, valóban. de azért már láttam egy-két gyereket (ők is tudták, h nővéremnek 3nagyobb van, és h végigasszisztáltam a csecsemőkorukat...) és mindez a sok féltés és lóelszaladás 8-10évnyi beszólogatás után nem hiszem, hogy valódi aggódás és féltés lett volna. különösen, ha azt is hozzáérzem, hogy 4éve nem tesz semmit, hogy lássa az unokáját...
szerintem egyszerűen képtelen elviselni, hogy a fia nem a kedve szerint döntött és inkább hagyja 'veszni ' őt, csakhogy engem és a kudarcát ne kelljen látnia. sajnos ez érinti a gyerekünket is.
és sajnos azt gonolom, hogy okosabban kellett volna viselkednem az alatt a 8-10 év alatt, mert sajnos nem tudtak eléggé megsérteni ahhoz, h a férjem kedvéért ne menjek oda újra és újra az újabb és egyre durvább beszólásokért...ezt nem lett volna szabad elviselnem. nemcsak magam miatt, hanem a kapcsolatunk és őmiattuk is.
Sziasztok!
Ahogy így olvasgatlak titket, hogy milyen az anyós kapcsolat, egy gyerek után, egyre jobban félek attól, mi lessz amikor nekünk is lessz? Azt se szereteném, ha anyu beleszólnamajd a nevelésbe, és ő ezt el is fogja fogadni! De anyósom, már előre félek! Meg attól is, mire mi babát vállalunk még idősebb és még kötözködősebb lessz....
Remélem legalább ebben szerencsém lessz vele és nem fog beleszólni, de ez csak remény...
Persze az én tudatnak mindig szarul esik ha beleszólnak az életébe. Azt gondolom hogy ezen túl is lehet lépni. De amikor a hülyéség, és a buta beszólásokig megy a dolog csak hogy anyuká-élegyen az utolsó szó. Meg úgy csináljuk ahogy ő azt elképzeli. Volt hogy nem vettem tudomást a dumájáról egyszerűen nem reagáltam rá. Addig jött utánam és ismételgette az elhangzottakat, míg kihozta belőllem az állatot.
l
Nem akarom védeni az anyósodat, de általában a nagyszülők jobban féltik az unokát, mint a saját gyereküket. És hát néha a nagymamákkal ilyenkor elszalad a ló. Meg persze azt hiszik, hogyha ők már felneveltek egy-két gyereket, akkor azt biztos jobban tudják, mint egy kezdő anyuka. Na meg gondolom van olyan is, hogyha a nagyi aggódós típus, míg a menye egy pont az ellenkezője és esetleg túl lezser, akkor ennek a kettőnek a találkozása is konfliktus forrás lehet.
És persze ilyenkor a fiatalabb, "tapasztalatlanabbnak" mondott úgy érezheti, hogy kioktatják, meg cseszegtetik.
Látjátok erről beszéltem tegnap. Szerintem a gyerekek ösztönösen érzik. Lehet a nagyszülő akármilyen mézes mázos, ha nincs mögötte igazi érzelem.
Apjuk erőlteti a találkozást.
Még valami eszembe jutott.
Amikor anyósék undokok a kicsimmel, mindig eszembe jut az apukám. Eszembe jut, hogy apu mennyire imádta volna a lányomat, és hogy micsoda szerelem lett volna közöttük. Még a férjem is azt mondta egyszer a lányunknak, hogy ha nagyapád élne, akkor igencsak el lennél kényeztetve!
Mikor 5 hónapos terhes voltam a kislányommal, akkor halt meg az imádott apukám.
Úgyhogy az én lányom már úgy nőtt fel, hogy a papáról nagyon sokat meséltünk neki, és sokszor nézegettük a képeket, jártunk a temetőbe.
És érdekes módon a kicsinek még a fiam is hajlandó volt mesélni.
A fiam az apuval nőtt fel, apu volt neki a nagypapa-nagymama és valahol az apja helyett is apja volt. A fiam 15 éves volt mikor apu meghalt, és iszonyú nehezen viselte.
Aztán kb. 5 éves volt a lányom mikor anyukám meghalt. Mondjuk ő sem volt egy igazi jó nagymama. De ezzel nem szembesült legalább a gyerekem. Mert amit tapasztalt a mamából az egész tűrhető volt. Mert sok mindent lehetett anyámra mondani, de sosem játszotta meg magát, és sosem volt kétszínű. Vagyis nem volt klasszikus nagymama, de őszintén szerette a gyereket. Ha ott voltunk náluk, akkor a gyerek érezte a mama figyelmét. És ezek az emlékek a gyerekben benne maradtak.
És hát egy halott ember emlékében nem lehet igazán csalódni.
Anyóssal az a legnagyobb probléma, - amit a gyerek már két-három éve tisztán lát -, hogy megjátsza a tündi-bündi nagyikát, aki imádja az unokáját. Persze csak akkor, ha látják.
És hát egy ilyen nagyszülő inkább csalódás a gyereknek.
ez így van.
az idő segít...
hát majd látod a saját gyerekednél...
nálunk pont azért is,mert sokmindenkiről mondanunk kell,hogy meghalt, nagyon fél a haláltól. fél,hogy mi, a szülei megöregszünk és meghalunk. nehezen tudom megnyugtatni, hogy az soká lesz...az, h mi öregszünk és egyszer meghalunk és akkor ővele mi lesz, az nagyon is megrázó...ő nem tudja, nem is tudja megérteni, hogy addig ő remélhetőleg felnő és megváltozik a viszonya az élethez és a halálhoz is...
én csak akkor mesélek neki a halott nagypapáiról, ha kérdez. nem akarom a múltban tartani. és még nem nagyon kérdez.
azt sem tudom, mit mondhatnék anyósról, sógornőmről, 2 hasonló koru unokatesóról...
anyósaink biztosan rokonok:
1. mikor valaki elárulta neki, h gyereket szeretnék, igencsak benne voltam a korban és házasok voltunk...de pánikban felhívta a férjemet, h nehogy szüljek, amikor fájós a derekam és amúgy is olyan kicsi vagyok, h nem tudom kihordani. a testalkatom normális, tudom, h a nem normálisok is ezt mondják, de tényleg...
2. mikor próbálta elmondani férjem, félidőn túl a nagy hírt, még mindig ott tartott, h "kiatecsaládodkisfiam?"
3. folyamatosan zaklatott sógornőm, h mekkora a gyerek a pocakomban
4. csak utólag szóltunk, h megszületett, mégis az volt a válasz, h örülnek, h ilyen hamar megszületett, ők nagyon szorítottak. 38. héten született és 13,5 óra alatt...
5. nem jól adtam rá a pelenkát
6. nála folyton sírt, úgyhogy átokfajzat vagyok, mert nem dugtam cumit a szájába. de egyébként nem sírt és nem akartam adni neki, mert nekem se volt és felnőttem és bizony párezerévig elvolt az emberiség cumi nélkül...
7. mennyit hízott 1 hét alatt
8. miért nem mérem?hogyhogy nincs mérleg?
9. miért nem adok rá sapkát?
10. takarjam le a babakocsit, mert megcsípi egy szúnyog!
11. miért ilyen vékony nadrág van rajta?
12.és a zokni...stb.
nálam itt lett vége. kikapcsoltam a telefonomat, h tényleg legyen tejem, ne stresszeljen...hívja a fiát! aztán gondolom ezen úgy megsértődött, h nem is keresett többet. nem hívtam őket, ők se hívtak és gyorsan beláttam, h nem érdekli ez az unokája...nálunk is csupa ilyen kérdés volt/van h nem vagyunk-e betegek? biztos szeretné/szerette volna, de nem.
a gyerekek rá fognak jönni, a maszi lánya is rájött, látod, de ő már nagylány... kérdés, hogy addig hogy kezeled a dolgot...
a gyerekeknek elég érettnek kell lenniük arra, hogy megértsék. nekünk ez az időszak még nem alkalmas arra, hogy meséljek neki a sohanemlátottnagyiról.
szerintem talán egyszerűbb, ha a gyerek maga megtapasztalhatja, mint így, hogy majd valahogy el kell mesélnem...
Gondolat vége megint lemaradt...
És ezáltal fájdalmat okoz a gyereknek, kimondva, vagy kimondatlanul nem kedveli a gyereket. Inkább akkor egy halott, és odaátról biztosan szerető nagyszülő.
Hát igen, én voltam, aki felvetettem a halál dolgot.
Szerintem ha meg tudjuk értetni vele, hogy a halál egy természetes dolog, és leginkább nem a gyerekeket fenyegeti, és milyen szép élete volt annak, aki meghalt, akkor sokkal inkább egy halott nagyszülő, akiről el lehet mondani, hogy mennyire szeretett volna, még ha nem is vagyunk ebben olyan biztosak, sokkal pozitívabb kép, mint egy olyan nagyszülő, aki "rombolja az imidzsét".
jajj, bocs, de hiába keresem magamban a vágyat, nem akarom teletömni a 4,5évesemet...biztos nem vagyok jó anya
és/vagy majd akkor fejlődik ki bennem, ha anyós leszek...
férjem már kb 4éve egyedül járt, de így is évente 1x-2x, mindenesetre anyós úgy csinált, mintha ez így lenne rendben és ez legutóbb úgy megdöbbentette, hogy nem megy...
Sziasztok Lányok!
Jó rég nem voltam ! olvsgatok , de most megfogott Dorka anyós-unoka vonal. Kedves Dorka én is sajnálom hogy nem felhőtlen köztetek a helyzet, de lehet hogy neked és a gyerekeknek is jobb így. Tudod anyósom nem is kiváncsi igazából az unokájára. Persze telefonon futja az udvariassági köröket ( hál istennek egyre ritkábban) de egyszer nem jött el meglátogatni az unokáját, illetve egyszer ,de akor is a párom hozta . Éjfélig fuvarozta anyukát, ami nem is lenne baj ha a párom nem 2 hetente 2 napot lenne itthon. Valahogy ebben a 2 napban nem erre vágyom, Mikor telefonál akkor se az az első kérdése hogy mit csinál az unokája mosolyog, mászik ,áll-e, hanem hogy nem e beteg. Most csúnya dolgot mondok, de már azon gondolkoztam hogy egyszer benyögöm hogy kórházban van. Még meg se született a gyerek öljem meg a házi kedvenceket mert megeszik , megbetegitik a babát. Nem tettem ,megsértődőtt. Olyanokkal hívott fel hogy nézzem a tv-t mert Down-koros gyerekek mennek benne. Mindent jobban akar tudni nálam gyereknevelés terén. Tudod nem a kéretlen jó tanácsokkal van abaj hanem avval hogy nem érti a nem szót. Olyan erőszakosan adja elő magát hogy csak na, de már a tényleg jó tanácsait is eleresztem a fülem melett pont a viselkedése miatt. Félek odaengedni hozzájuk a gyereket mert én kiengedem a kertbe a telken , sőt egésznap kinnt, kutya,macska és semmi baja. Anyóséknál nem lehet kivinni a kertbe, mert kosz van megcsipi a darázs, hangya. A nagy melegekbe annyira bepált a lába hogy sikerült valami gombás fertőzést összeszedni, canesten krémet és szellőztetést javasolt a doki amúgy se szeretek zoknit adni rá dög melegben ( kis izzadós) , de ez volt a téma álló nap hogy miért nincs a gyereken zokni. Komolyan mondom másról nem is beszélt vagy ha igen ,így fejezte be a társalgást : Akkor is kell rá zokni. Te is bizots fejfájást kaptál volna. Nem játszik az unokájával csak áll fölötte és artikulálatlan hangon jajgat: HOgy jajj kisbogaram. Ami a legszebb hanem úgy cselekszünk ahogy ő elvárja hívja anyámat hogy milyen szar szülök vagyunk. Nem akarom eltiltani a gyereket a nagyanyjától, de szerintem a gyerekem elég hamar ráfog jönni hogy hol lehet IGAZÁN GYEREK. Nem csak egy báb akit el kell fogadni.
Szóval a legtöbb helyen azért van próbléma mert a kedves anyós vagy jön rá hogy a gyereket nem neki szülted, hanem magadnak, vagy abszolut nem is érdeklik az unokák.Mindkét esetben a gyerenek rossz.
Bocsi hogy ilyen hosszú lett.
Maszi : Szerintem se menj Pihenj a gyerekekkel az urad meg hadd menjen , szerintem ő se marad sokáig .
Aztamindenit!!!! Nem egyszerű.... a barátodnak már ideje, hogy benőjön a feje lágya így harminc felé -gondolom én-, meg ezek a stiklik és hazugságok... Nem semmi.
oké, ritkán írok, de emlékeztem....