Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Anyósterror
Torolt_felhasznalo_189226
Létrehozva: 2008. május 16. 14:04
Két gyermekem van, egy 4 éves, akivel lassan egy éve pszichológushoz járunk, problémás, úgy néz ki figyelemzavaros, és túlzottan aktív, óvodába nem sikerült beiratni, az óvónők félnek tőle. És van egy másfél éves. Kettőjükkel vagyok itthon, már az idegkimerülés határán sajnos. Elsősorban köszönhetően az anyám és az anyósom terrorjának.
Az anyósom két percre lakik tőlünk. Az anyám egy másik városban.
Én, amikor házat kerestünk, kértem a férjemet, hogy az az egy szempont a legfontosabb, hogy ne az anyósomék közelébe kerüljünk, mert már akkor tudtam, hogy nagyon durván beleszól mindenbe.
Ha egy kis segítséget kapok, rögtön visszahallom anyósomtól, ha jön hozzánk valaki, mindig azzal kezd, hogy ő főzött nekünk ezt-azt, holott folyamatosan kérem, ne főzzön nekünk, minden nap készítek főtt ételt, hétköznap is. És én is rendszeresen küldök nekik hetente süteményt és palacsintát, ha sütök, de soha, senkinek nem emlegetem.
Beleszólnak abba, hogy a házunk előtt hogyan nyírjuk a füvet, hogyan műveljük a kertet, milyen bútort vegyünk, hova vigyem a gyereket játszóházba, hétvégén milyen programot csináljak. Szóval mindenbe. Kulcsuk van a kapuhoz, többször kérte a férjem, hogy ne jöjjön át anyósom, anélkül, hogy telefonálna, de mintha a falnak beszélnénk.
Tegnap a lányom névnapját ünnepeltük, anyósom 3 órán keresztül egyedül beszélt szinte végig, senki sem jutott szóhoz. Szó sem volt a gyerekek ünnepéről, hanem azt emlegette, hogy ő miket csinál, milyen baja van, hogyan intézett el dolgokat stb.
Amikor 4 hónapos terhes voltam, nem akarta megengedni, hogy elmenjünk két napra Prágába a férjemmel, 1 hónapig azt hallgattam, hogy milyen felelőtlen vagyok, és ha tudta volna, hogy terhes vagyok, nem engedte volna ezt az utat. És azért is kiakadt, hogy 8 hónapos terhesen el mertem menni egy esküvőre, amit nem abban a városban van, ahol élünk.
Amikor házat néztünk (1 éve) kétfelé cibáltak minket, érzelmileg zsaroltak anyám és anyósom, hogy mi lesz, ha nem ide költözünk, ha nem olyat veszünk stb. Amikor a férjem kitette a lábát, anyósom 5x elmondott "nem" válaszom ellenére, elrángatott házat nézni olyan helyre, ahol kifejezetten nem akartam házat venni, a ház nekem egyáltalán nem tetszett, de ő áradozott róla, hogy neki mennyire megfelelne.
Azóta megvettük a két szobás házunkat, erre azt mondogatja, hogy ha nem élne náluk a dédi (az ő édesanyja), akkor ő már rég átjött volna a mi kétszobás házunkba lakni, neki bőven elég annyi, mi meg odaköltöznénk az övékbe (amelyik házról többször elmondtam már, hogy én nem laknék ilyenben, mert túl nagy, kétszintes, nagy a rezsije stb.).
Anno 5 éve az esküvőnkre azért nem jöhetettek el a férjem barátai, mert az anyja nem engedte meg, mert mit szólnak a rokonok, ha mi meghívjuk a férjem legjobb barátait, de a rokonságból meg csak a szülők-testvérek jöhetnek el.
Többször el lettünk rángatva templomba is a gyerekekkel, mert a férjem anyja úgy gondolta, hogy illik elmenni. Én nem vagyok vallásos, de kénytelen voltam ott lenni, mert egyszerűen nem volt képes megérteni a "nem"-et.
Ezek csak apróságok, de folyamatosan megkeserítik az életünket, és ennél sokkal durvább dolgokba is beleszólnak.
Az anyám eljön, és egész nap kritizálja a háztartásomat, átrendezi a szekrényeket, ha kiteszem a lábam otthonról, kicserél függönyöket, a gyerekekkel szemben totálisan következetlen, nincsenek szabályok, a gyerek uralkodik rajta.
Egyelőre ennyi, most a nagy sérelmeket nem írom le. Csak annyira kellett, hogy kiadjam már magamból. Köszönöm, aki meghallgatott.
Elnézést, hogy csapongó voltam, de már annyira ideges vagyok emiatt, és a férjemmel egy dolog miatt veszekszünk, a szüleink miatt. És ez már a gyerekekre is rá fog menni, ha nem találunk megoldást.
Olvass vissza, sokszor leírtam már... De egye fene leírom, mégegyszer, mert jó napom van:)
Amikor tudomást szereztem anyós hátam mögötti kavarásairól, onnantól én is megrendszabályoztam a dolgokat. Csak addigra már olyan összegű hitelt beszélt bele a páromba, aminek visszafizetése az esküvőnk ára lehetett volna. Ebből az összegből a páromon nem látszik semmi. Tehát hova ment? Édesdrágamamánakkiskezibe, hogy tört volna le tőből, amikor elvette a pénzt. Mindeközben végig azt duruzsolta a fiának, hogy el ne mondja nekem, mert két lábbal fogom kirúgni, és az életben nem állok vele szóba. Nagyon jól tudta, hogy a fia ebbe beleszakadna, így titkolták. Aztán egyszercsak rájöttem. Borítottam a bilit, és elvonultam gondolkozni. Akkor átbeszéltük, hogy mégegyszer ilyen nem lesz, semmi titok, mert azt már nem fogjuk tudni helyrehozni, és nagyobbat fogunk bukni, mint most. Anyósékkal ritkítottam a találkozást, aztán após kotta részegen belém kötött, és közölte, hogy húzzak a píba... Én meg közöltem, hogy remélem, megjegyezte, mert ugyanezt mondom, amikor át akarja lépni a küszöbömet... Nagy lecke volt ez az elmúlt két év. Visszafizette, túl vagyunk rajta, persze anyósék egy fillért sem, mondván, hogy édesfiamatehiteled... Persze, mert velük a koruknál fogva egyetlen bank sem áll szóba. Most kezdünk újra a nulláról. Anyósékkal való kapcsolattartás nélkül. Amikor nem kerestek bennünket, akkor nem volt köztünk egy hangos szó sem, úgy éltünk, mint a mesében... Én kilenc hónapja nem találkoztam velük. Köszönöm, jól vagyok. Ők veszítenek többet, én csak nyerhetek azzal, hogy nem forszírozom a kapcsolattartást. Ennyi.
de hát egyáltalán: egy látogatásnak az evésről kell szólnia? menjetek oda 1-2 órára és nézzétek meg őket, aztán futás a wellnessbe!
és ha jó a panzió, kérem az elérhetőségét
apukám is, én is késői gyerekek voltunk/vagyunk.az apai nagyszüleimet nem ismertem, mert meghaltak, mielőtt megszülettem volna és nekem mindig hiányoztak. volt egy nagynénim, aki nagymamám volt végül helyettük. a másik nagymamám nemrég halt meg, ő is n-n hiányzik.pont ezért szerettem volna, ha anyósomékkal nem lehetetlenül el a helyzet...
Az utolsó két évben - mielőtt anyósék elköltöztek - nagyon érdekesen alakult a dolog. Sógorék csak ilyen pár órás villámlátogatásra jöttek anyósékhoz, mert a környékünkön lévő ház nagyon kicsi volt, egyszobás. De szerintem egyébként sem akartak itt aludni, vagy több időt velük tölteni.
De előtte elég sokszor voltak és egész hétvégét töltöttek nálunk, a gyerekeik külön is voltak anyósékkal hétvégékre nálunk.
Már egy másik anyósos topikban írtam a sógoréknak ezekről a villámlátogatásaikról.
Anyós rendszeresen ragaszkodott hozzá, hogy az egész família menjen át ebédelni. De annyi hely nem volt a konyhában, hogy négyen leüljünk rendesen az asztalhoz, arról hallani sem akartak, hogy a szobában közös étkezéshez terítsünk. És soha nem várták meg, míg mindenki összegyűlik, és nem akkor osztottuk el, hogy ki mikor eszik.
Általában egy ilyen nap úgy zajlott, hogy sógorék először bejöttek hozzánk, kb. 10-15 percre. Ott kényszerbeszélgettünk pár mondatot. Akkor a férjem mondta, hogy megyünk ebédelni majd mi is. Erre az arcukra fagyott a mosoly, hogy ők azért jöttek, mert azt hitték, hogy nem megyünk kajálni. Majd elrobogtak mamiékhoz. Mi átmentünk dél környékén mamiékhoz, addigra már sógorék megebédeltek. Mi meg ehettük a hideg, kihűlt, sokszor kiszáradt kaját.
Mondtam az uramnak, anyósnak, ennek így nincs értelme. Menjünk inkább ebéd után sütizni-kávézni. De ezen anyós úgy megsértődött, hogy azt hittem lenyel minket keresztbe. Szinte tajtékzott a feje a dühtől, hogy mi miért nem vagyunk képesek átmenni enni, és még majd megszóljuk őt, hogy bezzeg a sógoréknak ad ebédet.
De mindig mikor átmentünk ilyenkor ebédelni, annyira rossz érzés volt az egész. Egyrészt, mintha valami idillit megzavartunk volna, meg olyan kényszeredett volt az egész. Már azt is csináltuk, hogy délelőtt 11-kor mentünk át, nehogy lemaradjunk az ebédről. De akkor is túl voltak már a kaján.
Szerintem ezek alatt a látogatások alatt puhították be anyósékat, főleg apóst, hogy adja el a házat és költözzön a közelükbe, és hogy az új ház a sógor nevére menjen.
Ezek alatt a látogatások alatt érezni lehetett, hogy megy valami suskus, már ezidő alatt éreztük, hogy mi ki vagyunk rekesztve valamiből.
Még a férjem is így látta dolgot. Ami ugye nála irtó nagy szó.
Na megint kézmenésem volt.
valamelyik nap írtatok arról, hogy talán jobb, ha egy gyereknek azt kell hallania, hogy meghaltak a nagyszülei, mint azt, hogy nem megyünk hozzájuk, mert...
hát nálunk van ilyen is, olyan is. a nagypapák már meghaltak és van ugye anyósom és sógornőm, akikkel nem találkozunk, legalábbis szándékosan mi a gyerekkel nem, férjem, elmegy kb évente.
szóval egy 4évesnek ez megfejthetetlen és mindkét helyzet bizonytalanságot kelt.
pl mostanában elég sokat foglalkozik a halállal és ugye neki most 2nagyon fontos ember hiányzik az életéből...más kisfiúkért a nagypapájuk meg oviba, mesélnek róluk, szóval elég nehéz.
anyósékról egyenlőre hallgatunk...de látom, h neki fura, hogy másnak 2 nagymamája van,neki meg egy és a másikról semmit se tud, értsd: nem mondtuk, h meghalt...
szóval ez azon felül, hogy fura más halálát kívánni, elég nehéz lehet a gyerekeknek, így is, úgy is.
ezért aztán princessita egy sokkal jobb fazont érdemelne, de minimum meg kéne rendszabályoztatni anyóst és a sórorékat...
ráadásul az vár a gyerekére, hogy mellőzött lesz, hiszen anyóségknak MÁR VAN unokájuk...
Szia!
Tudod mit? Én a helyében el sem mennék a panzióból, hanem felügyelném a gyermekem szórakozását. Nem zavarnám meg jelenlétemmel a családi idilt, ahol nélkülem minden a legnagyobb rendben fog lezajlani. Ha piciapa akar, menjen, de nélkülem. Legalább jól kibeszélgetheti magát anyukával élőben, nem csak telefonon
sziasztok!
szegéény maszi...azt hiszem, tudom, milyen. tényleg meg kell tenned, hogy te a lányoddal visszamégy a panzióba és probálod kipihenni magad, férjed meg menjen utánatok, amikor jónak látja.
vagy, amikor vége a programnak, menjetek vissza érte.
Régebben, mikor mamiék a szülőfalujukban laktak, akkor rendszeresen egész hétvégére mentünk. De tavaly mikor odeköltöztek sógorék falujába, akkor már nem volt hol aludni. Össze-vissza két heverőjük volt, amin aludtak. Vagyis reggel elmegyünk 250-260 km-re és még délután visszaindulunk, mert nincs hol aludni.
Sógoréknál összesen a 15 év alatt kétszer voltunk, és mindkétszer csak ilyen oda-vissza úton.
Sógornő egyszer elszólta magát, hogy ők azért nem tartanak plusz ágyat, mert így legalább nem jön olyan vendég, aki ott aludna.
Nem egészen.
Terveztük, hogy legalább ősszel elmegyünk valahova egy hétvégére. Aztán a férjem kitalálta, hogy menjünk szeptemberben el az anyjáékhoz. És nekem eszembe jutott, hogyha már úgyis megyünk, akkor menjünk el akkor a Harkányi fürdőbe. Ez volt az első verzió.
De ahogy keresgéltem a harkányi fürdőről, úgy rátaláltam erre a mostani panzióra. Nagyon megtetszett, és rákérdeztem apánál, hogy mit szólna hozzá, ha összekötnénk a hétvégézést és a mamiék féle látogatást. Neki is tetszett az ötlet.
Hát így történt.
De most már valahogy a mamiék féle látogatás kezdi teljes mértékben átvenni az irányítást. És apa elkezdte mondogatni, hogy menjünk korábban mamiékhoz, rögtön reggeli után, és ne siessünk majd, hanem csak vacsira érjünk vissza a panzióba.
Csakhogy akkor a wellnesselés és a lovaglás is jóval kevesebbre zsugorodik, mint amit először megbeszéltünk.
Egyébként először még arról volt szó, hogy anyósékhoz olyan tíz körül elmegyünk, és olyan négy körül visszamegyünk a panzióba. Így is több időt töltöttünk volna anyóséknál mint ha itthonról mentünk volna. Tavaly pl. fél egy körül értünk a mamiékhoz és fél öt- ötkor már indultunk haza.
Igeeeen! És Anikó már megint ráhibázott!
Nála pontosabb választ én magam sem adhattam volna
Pont az előbb ezt mondta a barátnőm is. Mármint, hogy apa menjen anyukához, mi meg pancsoljunk, lovagoljunk a gyerekkel.
Annyira örültünk ennek a hétvégének, mert a lányom imádja a lovakat, és a panziónak van lovasrésze is. És a lovaglás jóval olcsóbb, mint Pesten, vagy Pest környékén, ahol lakunk. A kicsim már úgy várja, hogy lovagolhasson.
Nem tudom én milyen nagymama leszek. De egyben biztos vagyok, semmi esetre sem szeretnék ilyen lenni, mint anyósom.
Ezt így mindet elmondtad a férjednek? Némileg (az egyéniségedhez alkalmazkodva) jaaaajdrááágáááám, én boooorzasztóóóóó fáradt vagyok, hiszen nem pihentünk egész nyáron semmit stílusban? Vagy más örülne annak,hogy én megszerveztem mindent, neki csak el kell mennie..., miért nem mentem a Hufnágel Pistihez feleségül???
hogy ilyen belevaló NŐT talált az ő szemefénye!!
Mivel a nyáron nem voltunk még strandon sem a lakásfelújítás miatt. Ezért gondoltam, hogy ha már megyünk anyósékhoz, akkor ott a környékükön nézek valami wellnesst, és akkor már elmennénk pénteken délben itthonról, panzióban alszunk, pancsizunk, kényeztetjük magunkat. Szombat délelőtt elmegyünk anyósékhoz, aztán kora délután vissza a wellnessbe és onnan csak vasárnap délelőtt jövünk haza.
Megszerveztem mindent, kinéztem egy nagyon jó helyet, ami anyóséktól kb. 35 km-re van. Lebeszéltem a hellyel mindent, pl. azt is, hogy szombaton délután bejelentkeztettem a férjemet és magamat is masszázsra. Erre a férjem kiakadt, hogyha szombaton korán délután lesz a masszázs, akkor nem tudunk elég időt tölteni az anyjáéknál.
Na most ha nem lenne wellness, akkor szombaton kora délután ugyis haza kéne jönnünk, mert sem mamiéknál, sem a sógoréknál nincs alvóhely. Egy 85 és egy 120 nm-es házban, illetve még soha nem mondta egyikük sem, hogy aludjunk ott. Igaz sógoréknál is csak annyi ágy van, ahányan vannak.
Úgyhogy most ott tartok, hogy már kedvem sincs menni, nemhogy a mamiékhoz, de már a wellness-be sem.
Pedig eddig ez adott csak erőt, ahhoz a 5-6 órához, amit anyóséknál töltünk, hogy majd előtte és utána is milyen jó lesz.
Húúú, most nagyon sokat írtam, bocsi.
Igen, a család az csak örömből áll!!!
Tegnap míg én szülőin voltam, anyósom telefonált. Férjem nagy bőszen újságolta mikor hazaértem. Persze apa mindezt úgy adta elő, hogy telefonált a mama, mert kíváncsi volt hogy mi van a gyerekkel, mi van a suliban. Én meg mondom apának, hogy miért mi van a suliban, apa meg: hát elkezdődött.
Na ja, több mint egy hete és különben is már hatodikos.
Kérdeztem apát, hogy és mit mesélt anyukád? Azt mondja semmit. Mondom nem történt semmi érdekes, aszongya mi történt volna.
Azt azért el kell mondanom, hogy először is a sógorom lányát felvették a főiskolára, és egy messzi városba megy, és ott lesz kollégista. Ja és a lány szakított a barátjával, akivel már egy-két éve járt. Mindezt az iwiw-ről és egy másik rokonkislánytól tudjuk, mármint mi ketten a lányommal. De ez titok, ezekről nem beszélnek, mert ez csak a családra tartozik.
Jövő hét végén megyünk anyósékhoz látogatóba. Kérdeztem a férjemet, hogy: na és mi lesz a koncepció, hogy viselkedjünk a mamáéknál? Úgyhogy a végén szó szót követett és megint jól összevesztünk.
Tudom, hogy hülye vagyok. De tényleg annyira unom már ezt az egészet.
Anyósék ugye úgy csinálnak, mintha a világon minden rendben lenne, és mindenki imádná a másikat. De azért, meg van köztünk a 303 lépés távolság. Így mondjuk hogy a fenében lehetne minden rendben?
Sógorékkal én hál istennek már egy éve nem beszéltem, akkor is max. 3 mondatot, mikor ott voltunk. Sógor és sógornő a tavalyi anyós látogatásunkkor csak akkor beszélt velünk, ha nagyon muszáj volt, mondjuk, ha kellett nekik ebédnél a só.
Hát gondoltam ezek után megkérdezem az uramat, hogy akkor most csináljunk-e úgy mintha minden rendben lenne, vagy ne álljunk velük szóba, vagy mi a fene a helyzet most.
Erre a férjem megkérdezte, hogy miért ne lenne minden rendben.
Ja és azt is mondta, hogy vannak testvérek, akik utálják egymást. Ők meg így vannak egymással a tesójával, és szerinte ez így jó ahogy van.
Minden esetre azt azért elmondtam neki, hogy ez így mind szép és jó, csak ebben az a probléma, hogy évek óta emiatt a hozzáállás miatt szívunk mi ketten a lányommal. Mert minden probléma, gond rajtunk csattan, rajtunk állnak bosszút, és velünk szemétkedik mindenki.
folyt.köv.
Jaja! Csupa "Öömbódottá!"
Csak azt nem tudom, hogy hogy bírt összeszedni engem a párom, ha ennyire nem illek közéjük? És hogy illik ő is egyre kevésbé oda?
Lehet, de azért vagyunk itt, mert a mi esetünkben nem így történik. Esélye sincs, hogy így történjen. Ha így történne, akkor nem lennénk itt, mert akkor minden problémánkat meg lehetne oldani normális körülmények között.
A sógornőmmel, a néma k.rvával összesen annyi a bajom, hogy szegény annyira nagyra tartja magát, hogy derogál neki visszaköszönni is, sőt, leülni velünk egy asztalhoz tömni a fejét. És nem csak engem ért ez a hatalmas megtiszteltetés, anyósékat is, ugyanis nekik is csak akkor köszönt, ha nem tudta kikerülni őket, akkor is odab.szott egy jónapotot, és otthagyta őket. Tudod, ez ha nem ők etették-itatták volna a nagyságát, akkor elment volna, de úgy, hogy náluk lakott, talán nem. Persze, amint megszületett a gyerek, a néma megugrotta helyből az istenkirály kategóriát. A meztelen seggére mindenki tud csinálni gyereket... A visszaköszönni nem tudás miatt néma. És azzal, hogy két hónap ismeretség után terhes lett, szinte azt sem tudta, hogy kitől, nálam a k.rva kategóriát erősíti. A gyerekére meg csak annyira vagyok kíváncsi, mint más idegenére. Magyarul semennyire. Anyósom meg ezen háborog. Hivatalosan még a nevét sem tudom, mert arra nem méltatott, hogy ha már egyszer ő jött újként, akkor bemutatkozzon, és esetleg méltóztasson segíteni a disznóölésben, ha egyszer nekem városi lányként nem esett le az aranygyűrű az ujjamról, ő meg már csinált olyat, hiszen falusi... Tizenegy órakor kitápászkodott az ágyból, kiült a konyhába, zabált, és meg sem moccant onnan, nem emelte meg a seggét, hogy a munkában elfáradt emberek le tudjanak ülni valahol, és ne a fagyos kövön kelljen ülniük az udvaron... Ugye, milyen kis angyal? Ennyi erővel meglátogathatnám a fél várost, mert többet beszéltem velük, mint a némával, sőt, másoknak nem esett le az aranygyűrű az ujjukról, ha visszaköszöntek. Ennyi.