Egyoldalúak és elhallgatottak voltak az írásbeli források – így tanították ’56-ot a forradalom utáni évtizedekben

A felvételi bizottságban párttagok ültek, akik éberen őrködtek

A tanárnő Tiszagyulaházán nőtt fel, hívő katolikus családban, szüleit és nagyszüleit kuláknak minősítették, szikvízgyárukat elvették, üzletüket bezáratták, házkutatásokat tartottak náluk, anyai nagyszüleit kitelepítették. 1964-ben, 14 évesen kezdte meg középiskolai tanulmányait, és egykori tanára javaslatára jelentkezett át a polgári állami gimnáziumba, hogy legyen esélye tanár szakra egyetemi felvételt nyerni.

Salgótarjáni iskolások 1957-ben (fotó: Fortepan)

A rendszer igyekezett kézben tartani az oktatást, ezért szigorúan megszűrték, kik taníthatják az ifjúságot. Az egyházi iskolákban tanulóknak számítaniuk kellett arra, hogy maximális pontszám esetén sem jutnak be az egyetemre, hiszen a felvételi bizottságban szinte kivétel nélkül párttagok ültek, akik éberen őrködtek, ne kerülhessen be “megbízhatatlan” személy a felsőoktatási intézményekbe. Ezt úgy oldották meg akkoriban, hogy a felvételi követelménynek megfelelt fiatalt hely hiányában utasították el.

“Kétszer felvételiztem a Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma: Debreceni Egyetem) történelem-orosz szakára – meséli a tanárnő. – A maximális pontszámot vittem magammal a középiskolai tanulmányaim után, írásbelin mindkét tárgyból szintén a legjobb eredményt értem el. A szóbeli vizsgát azonban el sem kezdhettem, tételt sem húzhattam, mert a felvételiztető tanár, a Történelem Intézet professzora – aki nem mellesleg bölcsészkari párttitkár is volt abban az időben – látva, hogy három évig egyházi iskolába jártam, a következő szavakkal mutatott ajtót: “Csak nem képzeli, hogy a klerikális reakcióra bízzuk a jövő ifjúságának a nevelését?!” Nem mondtam le az álmomról, középiskolai tanár akartam lenni, egy évig képesítés nélkül tanítottam. A második felvételi szóbelimen dr. Rácz István professzor – aki talán az egyetlen volt a tanszéken, aki nem volt párttag – kizárólag a tudásomra volt kíváncsi.”

Amikor a felvételi bizottságok elnökeit összehívták a rektori tanácsterembe a végső döntés előtt, és nyilvánvalóvá vált, hogy Bártfai Valéria újra az elutasítottak között van megszerzett maximális 20 pontjával, a professzor úr kiállt érte: úgy taktikázott, hogy ígéretet tett a fiatal hallgató “megfigyelésére és esetleges átnevelésére”.

Arra oktattam diákjaimat, hogy ’56 kapcsán keressék meg az ok-okozati összefüggéseket

Az egyetemen senki sem merte felvállalni az ’56-os események oktatását, kerülték a témát, hiszen a besúgás veszélye nagy volt, büntetésként elveszíthették az állásukat. Amikor Valéria pályakezdő tanárként a debreceni Fazekas Gimnáziumba került, egzisztenciális kérdés volt, ki hogyan tanította az ’56-os időszakot, ugyanis a rendszerváltásig a hivatalos politika ellenforradalomnak minősítette.

Dunaújvárosi iskolások 1964-ben (fotó: Fortepan)

“Minden tanár saját ismeretei, szocializációja, családi háttere és ideológiai nézetei, nem utolsó sorban igazságérzete és kiállása alapján értékelte és tanította ’56-ot. A történelem a leglogikusabb tantárgy. Arra oktattam diákjaimat, hogy keressék meg az ok-okozati összefüggéseket, vonják le a következtetéseket, alakítsák ki a saját gondolkodásmódjukat. Komoly problémát jelentett ugyanakkor az 1945 utáni magyar történelem tanításában bizonyos források elhallgatása. Ez a történelemhamisítás egyik módja. Rácz professzor úr forráskritika óráin megtanultuk, hogy a forráselemzés kapcsán meg kell vizsgálni, ki írta a forrást, kinek, mikor és miért. Össze kell vetni más korabeli forrásokkal, és le kell vonni a következtetéseket. 1956 esetében egyoldalúak és elhallgatottak voltak az írásbeli források, ha az igazságnál akartunk maradni, figyelembe kellett venni a szóbeli forrásokat – szülők, nagyszülők elbeszélései alapján. Csakhogy sokáig az emberek nem mertek megszólalni…”

Aztán előkerült egy 56-os újság…

Amikor már fénymásológép segítségével megoldódott a dokumentumok sokszorosítása, nem volt tovább gond a tankönyvekből kimaradt források elemzése az órákon.

“Egyik tanárjelöltem a nyolcvanas években azzal a kéréssel állt elő, hogy családi gyűjteményükből bemutathasson egy 1956. november elsején megjelent Népszabadságot, amely címoldalán hozza Nagy Imre és Kádár János nyilatkozatát, miszerint elfogadják a követeléseket. Mint tudjuk, ezután Kádár behívta az orosz csapatokat, és november 4-én megkezdődött a forradalom leverése.

Óriási élmény volt mind a gyerekeknek, mind jómagamnak látni egy ilyen fontos, eredeti dokumentumot. Még akkoriban sem beszéltek ilyesmiről az emberek nyilvánosan, még akkor is csak a Rákosi-rendszert lehetett bírálni következmények nélkül. Országos szintű áttörést ’56 megítélésben Pozsgay Imre kijelentése hozott, miszerint 1956 népfelkelés volt. Nem sokkal később már arra is volt lehetőségünk, hogy hiteles, tényeken nyugvó dokumentumfilmeket vetíthessünk az osztályainknak. A Viharos emberöltő (Nagy Imre élete és halála, 1989) című filmet nagyon értékes, kiváló alkotásnak tartottam és tartom, fontosnak éreztem, hogy minden osztályommal megnézzük.”

Bár a tanárnő nyíltan mert beszélni óráin a kulákokról vagy az egyházüldözésről, vagy arról, hogy az egypártrendszer diktatúra, és a párttagok kiváltságos réteget képeztek a magyar társadalomban – pályája folyamán nem esett baja, senki sem jelentette fel. “Tanár vagyok, ezt tartom a legszebb hivatásnak. A szülő a legdrágább kincsét, a gyermekét bízta ránk, hogy neveljük, oktassuk. Ezt a legnagyobb alázattal és csak hitelesen lehet csinálni. Nem lehet hazudni. Szerintem ahhoz, hogy valaki jó tanár lehessen, a két legfontosabb dolog a kiváló szakmai tudás és a diákok szeretete. A tanárnak lehetősége van egy különb, tartalmasabb élet felé irányítani őket. Ha nem sikerül, nem a diák tehet róla. Akkor én voltam rossz, magamban kell keresnem a hibát. A legfontosabb a hitelesség, a megalapozott szakmai biztonság, a felkészültség, és legfőképpen a gyerekek szeretete.”